Utolsó kolozsvári napok

Hétfőn, ahogy lejárt a védés és hazaértem, bekapcsoltam a gépet, nekifogtam, hogy lassan sorra vegyem azokat a dolgokat, amiket a nagy izgalom meg miegymás miatt elhanyagoltam. Miután a családnak elmondtam, hogy mit remekeltem a védésen, eszembe jutott, hogy Ritának, a bérmakeresztanyukámnak is megígértem, hogy felhívom, s mikor elmondtam, hogy mi volt, mondja, hogy menjek fel hozzá, üljünk össze egyet beszélgetni és aludjak nála, mert úgyis rég nem találkoztunk, s ő se akart zavarni ebben a nagy hajtásban. Nagyon váratlanul ért az ajánlat, de végül is elgondoltam, hogy az időmbe belefér, átszerveztem a tennivalókat máskorra, és felmentem hozzá a Monostorra. Vittem hozzá egy kis süteményt, ő meg készített valamilyen gyümölcsös, zöldséges turmixot, kész vitaminbomba volt. Közben beszélgettünk egy csomó mindenről. Mindig nagyon szeretek vele beszélgetni, mert nagyon jól átlátja és átérzi a problémákat. Meséltem neki a védéssel kapcsolatos dolgokról, s elég sok mindent kérdezett, hogy akkor mi és hogy lesz nálam nyáron. Úgy körülbelül tizenegyig beszélgettünk, aztán lefekvéshez készülődtünk. Reggel költött, mert kellett menjen dolgozni, de még így is sokkal többet aludtam, mint általában szoktam. Reggeliztünk egyet, majd együtt buszoztunk befele, még ott is beszélgettünk egy keveset, majd a piacnál elbúcsúztunk s én leszálltam. Örültem, hogy vele is lehetett még egy ilyen utolsó lányos, beszélgetős estém, mert rég nem találkoztunk, s lehet, hogy sokáig nem is fogunk. 

Mivel ez volt az utolsó kolozsvári hetem, igazán időszerű volt lassan tényleg mindenkitől elbúcsúzni. A közösségtől és KEL-től elbúcsúztam korábban, de voltak még olyan emberek, akikhez eddig nem jutottam el, többek között a Szent Andrásosokhoz. Úgy volt, hogy vasárnap lesz még egy találkozó a vakáció előtt, de szerettem volna, ha Attila korábban megtudja, hogy elmegyek, hogy amennyiben szeretné, átadhassa másnak a feladatomat, s legyen még ideje gondolkozni rajta, így felhívtam kedden, hogy mi van velem. Valami miatt egyáltalán nem lepődött meg, ugyanis emlékezett még az ősz eleji beszélgetéseinkre, amikor már meséltem neki, hogy olyan furcsa érzésem van, mintha nem jó helyen lennék, s el kellene menjek valahova, csak akkor még fogalmam sem volt róla, hogy hova. Akkor is éreztem már valami hasonlót, de nem gondoltam ezt a részét komolyan, sokkal inkább el tudtam volna képzelni, mondjuk Taizét, ahol kétszer is úgy éreztem már magam, mintha otthonra találtam volna, s tavaly nyáron tényleg úgy gondoltam, hogy az lehet számomra az ideális hely, de azóta annak ellenére, hogy az is sokszor eszembe jutott, egyre inkább efelé kezdtek mutatni a szálak, és most emellett döntöttem. A lényeg, hogy Attila egyáltalán nem lepődött meg, és ellátott jóságos atyai tanácsokkal, kedves útmutatásokkal és mindenféle bátorításokkal. Látszott, hogy örül annak, hogy sikerült végre döntést hozni és lépni egyet, viszont sajnálja, hogy elveszít, mint Szent Andrásos munkatársat, és többször is elismételte, hogy amennyiben visszajövök, feltétlenül számít rám, sok szeretettel vár, s ott náluk mindig lesz helyem. Olyan jól esett ez a vele való beszélgetés. Sziszin és Péteren kívül eddig többnyire csak lányok bátorítottak, s amiket mondott, azok tényleg olyan igazi atyai szeretetteljes útmutatások voltak. Nagyon sokszor kihangsúlyozta azt is, hogy bármikor bárhova is megyek, nem a szolgálat a legfontosabb, hanem az Istennel lévő személyes kapcsolat, hogy arra figyeljek, hogy mindig ez legyen az első, s az, hogy mi az, amit számomra ott készít, amivel ott meg akar ajándékozni, s az, hogy mindenképp időt töltsek Vele, a szolgálat meg majd amúgy is jön azután. Nagyon hálás voltam neki ezért a beszélgetésért is, meg minden korábbiért, hisz nagyon sok mindent köszönhetek neki. 

Mivel a beszélgetés alatt azt is mondta, hogy vasárnap végül nem lesz Szent Andrásos találkozó, s így egyértelmű volt, hogy a többiekkel nem fogok már személyesen találkozni, nekiálltam megfogalmazni egy levelet, amiben röviden elmondom nekik, hogy mi történt velem az utóbbi időben, s hogy el fogok menni egy időre, hogy ők is tudjanak róla. Miután megfogalmaztam, megkértem Rugina Szabit, hogy fordítsa le nekem románra, mert a Szent Andrásos leveleket mindig két nyelven szoktuk írni, hogy a román lányok is megértsék. Szabi később vissza is küldte, én meg továbbítottam a listára. Többen is írtak nekem utána külön, hogy köszönik az együtt töltött időt, meg a közös szolgálatot. Nagyon jól estek ezek a levelek, nagyon aranyosak voltak a lányok, főleg Heni, aki annak ellenére, hogy nekem úgy tűnt, hogy nem nagyon figyelt a Fülöp kurzuson arra, amit csinálunk, most nagyon hálásan köszönte, hogy egy csomó mindenre tanítottam. Amúgy nagyon érdekesek voltak ezek a levelek, valahogy mindegyikükben annyira erősen benne volt a búcsú hangulata, s bár sokukkal nem találkoztam rendszeresen, valahogy ők is nagyon erősen részét képezték a kolozsvári életemnek, mert annak alapvető eleme volt az évi egy-két kurzus, ami összekötött ezekkel az emberekkel. 

Szerdán este amúgy legnagyobb örömömre volt még egy utolsó utáni Mécses alkalom azoknak, akik valami csoda folytán ott maradtak még erre a hétre is. Úgy hirdették meg, hogy csak egy dicsőítés lesz, és nem is volt több, az viszont nagyon jól esett nekem. A vakációban mindig annyira felborul az imaidő, meg közösség sincs, ha elutazok valahova, úgyhogy nagyon örültem most ennek a tényleg utolsó lehetőségnek, bár ha ez nem lett volna, elmentem volna az Illés a Kármelenbe, de így talán jobb volt. Nagyjából 10-12-en gyűltünk össze, és egy olyan órát dicsőítettünk, utána meg még beszélgettünk egy keveset, majd sorra elbúcsúztunk az emberektől. 

Csütörtökön visszajött anyu meg Edina Kolozsvárra. Edina javítani akart egy tantárgyból hétfőn, anyu meg takarítani akart, mert hétfőre beígérkezett a nyolc hálóvendég Magyarországról, s hogy legyen tisztaság, mire jönnek, de nekem másról szólt az utolsó csütörtök, mégpedig arról, hogy megígértem, hogy megyek rádiózni a Páratlan páros imaórára. Az imacsoportos imákat olvassák fel minden héten a különféle imacsoportok tagjai, egyik héten a fiúk, másik héten a lányok, s utána van még egy kis beszélgetés. Én még sosem voltam élő adásban, és a kolozsvári Mária rádiónál sem jártam még soha, de most, hogy elkezdődött a vakáció, és sokan hazamentek, megígértem, hogy bemegyek én is, hogy legyenek meg annyian, ahányan kellene. Kicsivel hamarabb találkoztunk, megbeszéltük a dalokat, és felosztottuk, hogy ki mit olvas majd. Sokan voltunk, és többünknek ez volt az első ilyen alkalma, úgyhogy izgultunk egy kicsit, de ahhoz képest elég hamar lejárt, és olyan szörnyen nagy bakikat se követtünk el, úgyhogy minden rendben ment.

 A végén ismét búcsúzkodások következtek, mert sokan aznap utaztak haza a vakációra, s így mindenkitől alaposan el kellett búcsúzni. Péter ismét alaposan megölelgetett, ezúttal utoljára. Tőle már legalább tizennégyszer elbúcsúztam, s minden egyes alkalommal megvigasztalt, bátorított, megölelgetett, letörölte a könnyeimet, ahogy most is, de még most a tizenötödik után is hiányérzetem volt, amikor eljöttem onnan, s az volt bennem, hogy ez még mindig nem volt elég, hogy nem lehet egyszerűen csak így elválni, hogy nem volt elég időm megköszönni neki minden egyes percet, s azt a sok kedvességet és szeretetet, amit tőle kaptam, s hogy tényleg mindig mellettem állt, bármi volt is. A legjobb barátom volt, szinte már igazi testvér, s erre csak így egyszerűen elváltunk, s nem tudom, mikor láthatom majd újra. Olyan fájdalommal jöttem el akkor a rádiótól, hogy azt el nem tudom mondani, s még napokig bennem volt ez az érzés, szűnni nem akaró erősséggel, bár pénteken és szombaton gondoskodott róla a családom, hogy ne nagyon legyen lehetőségem erre gondolni, mert reggeltől estig csak takarítottunk leszámítva azt a fél órát, amikor elléptem az egyetemig a papírokért, meg amikor németórát tartottam. 

Anyu szombat este ment el, vasárnap reggelre megbeszéltem Zsuzsával, hogy megyünk a botanikus kertbe, mert szégyen, hogy itt vagyok hat éve Kolozsváron, s még egyszer sem jutottam el odáig, s nem fejezhetem be úgy az egyetemet, hogy legalább egyszer el ne menjek, így mindenképpen meg akartam nézni. Az elején ő is odajött, de aztán el kellett siessen, mert őt aznap költöztették haza, és várta már az anyukáját. Tőle is fájdalmas búcsút vettem. Őt is nagyon régóta ismerem (régebb, mint Pétert), és nagyon sokszor beszélgettünk meg voltunk hasonló életfázisban, ez az elválás azonban még sem volt annyira megrázó, mint a csütörtöki. Valahogy benne volt a levegőben, hogy most mindketten ugyanúgy elmegyünk, ugyanazt tesszük attól függetlenül, hogy nem ugyanoda indulunk, mégis hasonló helyzetben vagyunk, s ennek a kitérőnek a végén majd úgyis újra találkozni fogunk, hisz mikor elmentem Németországba, azután is újra találkoztunk, s ugyanott folytattuk, ahol abbahagytuk, vagyis már volt tapasztalatunk az elválásban, s kibírta a barátságunk azt az évet is, így vele kapcsolatban nem féltem annyira ettől sem, amúgy meg mondta, hogy majd meghív az esküvőjére, meg hasonlók, szóval vele kicsit másabb volt, mint a többiekkel, és egy szép búcsúajándékkal is meglepett, egy poszterrel, amin mindenféle közös keles fényképeink vannak. Ez is nagyon jól esett, otthon be is tettem a vinnivalókhoz, s bárhova is utazzak, ha megnézem, majd eszembe jut, s azon fogok gondolkozni, hogy vajon hol járhat, főleg azokban a hetekben, amikor én Angliában az új környezetet fogom valahogy megszokni, ő meg valahol Franciaország és Spanyolország között lesz félúton. 

Elválás után én még körbejártam a botanikus kertet. Nagyon szép, és hihetetlenül kellemes a környezet, s egyetemistaként ingyen bemehettem volna akár minden délután, én meg otthon ültem még nyáron is a 35-45 fokos szobámban, amennyi eszem volt. Hogy én hogy nem mentem eddig soha arra? Na mindegy, legalább most megláttam, még mindig jobb későn, mint soha. 

Ahogy onnan eljöttem, siettem be misére a ferencesekhez, mert nyáron a piaristában nincs mise, és a Szent Mihály templomban nagyon nem szeretem, úgyhogy egy ideje nyáron mindig a ferencesekhez járok, s most is oda készültem. Megbeszéltem Görbe Erikával (egy ideje már Vakaria), hogy előtte találkozunk a templomnál, mert oda kellett adjam neki a Szent Andrásos kuckó kulcsát, hisz ha elmegyek, valószínűleg új anyagfelelőse lesz az iskolának, s hogy addig is be tudjanak menni, Attila azt mondta, hogy neki adjam oda. Így lehetőségem volt tőle is elbúcsúzni. Nagyon aranyos és kedves volt mindig hozzám, s nagyon megölelgetett most is, bátorított, meg minden jót kívánt, majd elsietett, én meg bementem misére. 

Tibor testvér misézett, és szokásához híven egy csomó olyasmit mondott, ami nagyon is szíven ütött és elgondolkoztatott. Olyan igazi útravalókkal teljes mise volt, méltó utolsó kolozsvári misének. A templomból kifele jövet láttam Koppányt, Dalmát és Szűcs Timit is, megálltunk még egy kicsit beszélgetni, később Tibor testvér is odajött meg még néhány KEL-es ember, majd lassan feloszlott a társaság. Mivel ők is ugyanarra mentek egy darabig, mint én, együtt sétáltunk, és végül elkísértem őket a buszmegállóig, ahol tőlük is elbúcsúztam. 

A nap legnagyobb meglepetése Rugina Szabi volt, aki rámszólt messengeren, hogy ha ráérek valamikor, akkor szeretne találkozni velem, még mielőtt elmegyek, és megbeszéltük, hogy este sétálunk egyet, mert ahogy ő mondta, adós volt még egy beszélgetéssel a karizmaiskola óta. Amikor este találkoztunk, Vitéz Misi lovas szobra felé kerültünk, majd leültünk egy padra. A karizmaiskolával kapcsolatban beszélgettünk egy keveset, majd rátértünk az utazásommal kapcsolatos néhány dologra. Mondta, hogy annak ellenére, hogy valószínűleg ő többet tudott róla még a döntés előtt, mint a nagytöbbség (hisz az elsők között volt, akikkel beszéltem erről), mégis meglepődött, mikor a soraimat olvasta, hogy elmegyek, és adott egy igazán lélekerősítő és bátorító kis útravalót, ami tőle és Gabitól (a KELesztanyámtól) van. Nagyon aranyosak voltak, hogy gondoltak rám, olyan jól esett, de talán még annál is jobban esett a beszélgetés, hisz Szabival mindig olyan jókat tudok beszélgetni, valahogy annyira ráérez mindig arra, ami bennem van, és annak ellenére, hogy azért elég nyersen a nevén tudja nevezni a dolgokat, hogy mikor milyen baj van velem, tényleg komoly, mély és építő jellegű beszélgetéseink szoktak lenni, szóval nagyon örültem neki, hogy így tőle is lehetőségem volt elbúcsúzni, hisz a nagy rohanásban én erre már nem is számítottam. 

Végezetül pedig, de nem utolsó sorban mindenképpen írnom kell a legnagyobb csodáról, ami a héten történt. Egy ideje többször is eszembe jutott, hogy kellene útlevelet csináltassak, mert ha Isten mégse csak egy hónapra küld oda Angliába, hanem komolyan gondolja akár ezt az indiai missziós tevékenységet is, akkor feltétlenül szükségem lesz majd rá, s onnan elég bonyolult lesz megcsináltatni, ha egyáltalán lehetséges, tehát mindenképpen még azelőtt meg kellene oldani, s ha véletlenül mégse utazok majd onnan tovább, akkor sem történik semmi baj, bármikor hasznát lehet venni akár később is egy útlevélnek, ki tudja, hova akarok majd még utazni, szóval ártani nem árthat, viszont akár még szükségem is lehet rá. Ezt nem is annyira kilogikáztam, sokkal inkább megérzés volt, de hát nőből vagyok, s mint ilyen hallgatok a megérzéseimre, így fejembe vettem, hogy akkor útlevelet kellene nekem csináltatni. Tudtam, hogy drága mulatság az ilyesmi, olyan 150 lejre tippeltem a papiros árát, de a biztonság kedvéért rákerestem a neten, s a szemem majd kiszökött, mikor láttam, hogy 302 lej. Mondtam, hogy na hát ez aztán nem semmi. Az utolsó két ösztöndíjamból valami háromszáz lejt sikerült megtartani, de ahhoz nem nyúlhattam hozzá, mert abból egy kb. 120 lej kellett volna a buszjegy ára legyen Frankfurttól Londonig kedvezményesen, ha időben lefoglalom, s valamiből odáig is el kell majd menni, szóval ehhez a pénzhez semmiképp se nyúlhattam, ígyhát, elkezdtem imádkozni érte a Te Deum napján, vasárnap, hogy ha Isten is úgy akarja, akkor rendelje ki rá a pénzt, mert nekem nincs ahonnan ennyit elővenni. Nem vártam ingyen, szerettem volna dolgozni még valamit ezen az utolsó héten akár valami órabéres részmunkaidős dolgot is, szórólap-osztogatást vagy bármit, de nem nagyon kaptam, pedig már korábban elkezdtem keresni. Találtam valakit, aki felvigyázót keresett két gyermeke mellé, de nem reagált, amikor írtam neki, több helyen is érdeklődtem, ahol tudtam, hogy szórólap-osztogatót keresnek, de egyik helyen sem volt épp akkor aktuális, tehát maradt az ima, s csodák csodája rá egy napra, már kaptam is valakitől 50 lejt, aki úgy érezte, hogy ezt nekem kell adja, s azt mondta még mellé, hogy Isten azt üzeni, hogy a többit is ugyanígy kirendeli majd. Az elején vonakodva ugyan, de végül elfogadtam, de nem nagyon hittem, hogy tényleg csak így ajándékba kapom a pénzt, és továbbra is a munkalehetőséget kerestem, amikor rá két nappal valaki 150 lejt adott, és mondta, hogy békéje van rá, és úgy érzi, hogy ez helyénvaló, rá pár nappal pedig 100 lejt kaptam valakinek a tizedéből, s csak álltam és pislogtam, a könnyeim folytak, s nem jött, hogy elhiggyem, hogy ez valóban megtörtént, hisz nemcsak munkát nem kaptam, hogy legalább megdolgozhassak érte, hanem tényleg egyetlen hét leforgása alatt szabályosan az ölömbe hullt a háromszáz lej, ami az útlevél-csináltatáshoz kellett. Én tényleg hittel kértem imában ezt a pénzt, de azt nem hittem, hogy ilyen hamar, és ilyen formában fog érkezni. Egyszerűen tátva maradt a szám, s csak csodálni tudtam Isten működését itt az emberek között.  S ha ez még nem lett volna eléggé csodálatos, amikor rá egy hétre megnéztem otthon a bankszámlámat, majdnem elájultam, mert háromszáz valahány lej helyett 1344 lej volt rajta, s akkor is csak néztem döbbentem, hogy ez képtelenség. Kiderült, hogy az egyik tavalyi ösztöndíjamat, amit több, mint féléven keresztül hiába vártam múlt évben, most egyszerre elküldték, de akkor is elképesztő volt, hogy jóformán ajándékként megjelenik a számlán csak úgy ezer lej. Amúgy az sem volt véletlen, hogy pont most érkezett, mert pár napra rá kiderült, hogy a Frankfurt-London buszjegy, amit kedvezményesen szerettem volna megvenni 120-ért, azt csak 400-ért kaptam meg, mert már kicsúsztunk a kedvezményes időszakból, s aki Németországig vitt az is 500 lejt kért, tehát végül szükség is volt erre a pénzre, meg hát én is továbbítottam ebből 200-at valakinek, akinek tudtam, hogy szintén nagy szüksége van rá, mert erre meg most nekem volt békém, de akkor is kész csoda volt szerintem ez az egész. Sikerült megcsináltatni abból a háromszázból az útlevelet, ebből az ezerből meg kifizetni az utat, és minden nagyon szépen és tökéletesen kijött, ennél jobban sehogy se lehetett volna ezt kiszámítani, tehát nem kérdés számomra, hogy Isten nemcsak számolni tud jobban, mint mi emberek, de azt is biztosan tudja, hogy mikor kinek mire van szüksége, és már azelőtt elindítja a segítséget, mielőtt mi elkezdenénk kigondolni, hogy hogy is kéne történjen minden, hogy jó legyen, és tényleg sokkal jobbak az ő megoldásai, mint a mieink, úgyhogy ismét rámutatott, hogy az az egy fontos csak, hogy Benne bízzak, s azon az úton járjak, amit Ő mutat, és minden mást megold a számomra.