4. nap - első főzés

Reggel arra ébredtem, hogy gyönyörű fényárban úszik a szobám. Ahogy felkeltem, láttam, hogy a nap éppen felkelőben van,  egy fa ágain keresztül látszott a fénye, és teljesen betöltötték a napsugarak az egész szobát, nagyon szép volt. Megörültem neki, mivel ez azt jelenti, hogy itt is keletre néz a szobám, mint Kolozsváron, és a reggel meg délelőtt fog besütni a nap, és amennyiben jó idő van, talán többször is kelhetek majd ilyen szép látványra. 

Reggel mindenki külön kellett elvégezze az imáját, nem találkoztunk közösen, mert úgy értettem, hogy vasárnap nem szoktak, és mindenki alhat ameddig akar, de én mivel hozzászoktam már, hogy 8:15-re lent kell lenni, most is időben megébredtem magamtól, felöltöztem, lementem a kápolnába, elmondtam az imát a kis piros füzetből, majd reggelizni mentem. Már három napja itt vagyok, és nagyon meglep, ha arra gondolok, hogy mennyire megszoktam már itt, teljesen otthonosan tudok mozogni a konyhában, esténként a fürdőben már egyből megtalálom a villanykapcsolót, mert tudom, hogy hova kell nyúlni. Megszoktam már azt is, hogy a szekrényem papírlapocskával záródik, mert már régi, és másképp nem áll meg az ajtaja, és azt is kezdem  megtanulni, hogy hol recseg a leghangosabban a padló, és igyekszem oda pont nem lépni. A szobámban nagyon jól érzem magam, és amióta átköltöztettem az éjjeli lámpát is az asztalomra, hogy tudjak esténként olvasni az ágyban, azóta tényleg semmiben sem szenvedek hiányt. A hely nagyon tetszik, a ház otthonos, a szobám is hangulatos és tényleg sajátomnak érzem, a kápolna maga a megtestesült béke szigete, és a többiek is már-már olyanok, mintha testvérek volnánk, kisegítjük egymást a munkában, beszélgetünk és rengeteget nevetünk, főleg ha András is a közelben van. Folyamatosan azt érzem, hogy egyszerűen csak jó itt lenni, és ez valahogy annyira más, mint bármi, amit korábban csináltam, itt valahogy minden olyan békés, de mégis élet van benne, nem igazán tudom elmagyarázni, de nagyon különleges és jó annak ellenére, hogy az imaformájuk nekem nem sokat nyújt, és még mindig nem igazán látom, hogy mi is nekem itt a szerepem azon kívül, hogy elvégzem a házimunka rám eső részét. Tehát van bennem egy adag bizonytalanság is, például nem tudom még, hogy miért vagyok itt, nem látom át teljesen. Azt tudom, hogy eddig mi történt, de biztos, hogy amúgy normálisan év közben egy csomó minden másképp van, mert most a nyári vakáció miatt sok program szünetel. Azon kívül meg kicsit még mindig olyan érzésem van, mintha egy nyári táborban lennék, mintha nem kéne soha semmit csinálni, és mintha túl sok lenne a szabadidő, ami persze nem feltétlenül baj, csak még nem igazán látom, hogy mit hogy kellene, hogy jól használjam fel az időt. 

Mivel vasárnap volt, és ez az én főzős napom, rögtön reggeli után lelkesen nekiálltam előszedni mindent, ami az ételhez kellett. Nagyon izgultam, mert ez volt az első itteni ebédem, és szerettem volna, ha minden jól sikerül. Zöldséglevest akartam főzni, másodiknak pedig lencsét kért a nővér, amihez kolbászt terveztem, és egy tésztát is akartam sütni, hogy legyen desszert, mert itt szinte mindig van valami édesség ebéd után, s fontos, hogy vasárnap is legyen. Azzal kezdtem, hogy megpucoltam és felvágtam az összes zöldséget, mert tudtam, hogy ez a leghosszasabb. Ezzel el is telt elég sok idő, és mivel jóval kilenc után fogtam hozzá, egyre pedig már kész kellett legyen az ebéd, bele kellett gyorsítsak. Bekavartam a tésztát, majd nekifogtam a levest főzni és a lencsét csinálni. Voltak pillanatok, mikor egyszerre három dolgot kellett volna végezni, s azt néztem, hogy nincs elég szabad kezem, hogy minden haladni tudjon, de viszonylag elég jól alakultak a dolgok. A lencse időben elkészült, és elég jó lett annak ellenére, hogy először nagyon megijedtem, mikor megláttam, mert nem barna háromdimenziós kis szemekből állt, mint otthon, hanem pici piros és nagyon lapos lemezkékből, úgyhogy elég komoly kétségeim voltak afelől, hogy olyan lencsefőzelék tud lenni belőle, mint otthon, de végül egész jó lett, s ha látszatra nem is teljesen, de ízre olyan lett a végeredmény. Ez után már csak a kolbász megsütése volt hátra, ami nagyon hamar ment, majd csengettem a többieknek, hogy lehet jönni enni. Az egyetlen, ami miatt nagyon nyugtalan voltam, az a süti volt, mert sehogy se akart elkészülni. Ez valami nagyon furcsa nyolcfokozatos ler, és lövésem se volt, hogy hányasra kell tenni a süteményt, így begyújtottam kettősre, majd mikor úgy gondoltam, hogy talán lehetne kicsit melegebb is, akkor felhúztam hármasra, de valószínűleg ez se volt elég, mert sehogy se akart elkészülni, így amíg ettünk is végig sült, és miután az ételt befejeztük, még mindig kellett neki két perc. Mikor lezártam, hatalmas nagyra meg volt nőve (ami valószínűleg annak köszönhető, hogy itt nagy dobozos sütőpor van, és biztosan nem sikerült pont annyit kimérni a kiskanállal, amennyi egy tasakban van nálunk), és azon kívül meg se ízre, se állagra nem olyan lett mint vártam. Ez nem nagyon tetszett, mert valahogy az egész ebéd nem olyan volt, mint ahogy elképzeltem, vagy otthon amilyen lett volna, és ennek elsősorban nem a szakácstudomány hiánya az oka, hanem az alapanyagok milyensége. Azt már korábban is mondta Kriszta, hogy itt nagyon nehéz ízt varázsolni az ételeknek, mert a zöldségek se olyanok, de nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet, ugyanis az a leves, ami sűrűn tele volt zöldségekkel, és kb. egy órát főtt, teljesen vízízű lett. A zöldségnek volt íze, ahogy ráharapott az ember, de a levesnek nem nagyon lett, legalábbis semmiképp sem annyira, mint az otthoni zöldségekből lett volna. Tény, hogy ettől függetlenül dicsérték, és szemmel láthatólag ízlett nekik, ahogy a második is, de én tudom, hogy otthon sokkal jobb tudott volna lenni, ahogy a sütinek se ilyennek kellett volna lennie, bár a tepsinek majdnem a fele elfogyott már ott első délben, úgyhogy sejtettem, hogy mégse fog megromlani. András volt az egyetlen, aki csak később kóstolta meg, s azt mondta, hogy szerinte borzalmas, és nem is evett belőle sokat, de a többieknek ízlett, és annak ellenére, hogy én is másmilyenre számítottam, azért egészen finom lett, szóval mégse torkollt katasztrófába az első főzési akció, és telehassal tudtunk elindulni az előadássorozat utolsó alkalmára. 

Most kivételesen András is velünk volt, mert a nővér rábeszélte, hogy jöjjön, annak ellenére, hogy nem nagyon kívánkozott. Ismét sok szeretettel és mosolyogva köszöntöttek a templomnál. Kicsit furcsa volt, hogy egyetlen férfit és még egy párt leszámítva csak mi voltunk fehérek, sosem hittem volna, hogy valahol ilyen módon leszek kisebbségben, szabályosan világított a fehér bőrünk a sok fekete között. Persze semmiféle hátrányos megkülönböztetés nem ért, sőt még kedvesebbek voltak hozzánk, mint korábban, és látszott, hogy tényleg örülnek nekünk, de azért még érdekes volt. A dicsőítés most is nagyon jól esett, és utána énekelt még egy nő, de olyan gyönyörű szépen, hogy meggyőződésem, hogy ilyen csodálatosan még sosem hallottam senkit vallásos dalt énekelni, pedig hallottam már néhány dicsőítésfelvételt, s különböző együtteseket, de ennek a nőnek mindeniknél szebb hangja volt. A hangszerelés is nagyon szép volt mellé, és olyan érzésem volt, mintha egy valamilyen hatalmas pophírességet hallgatnék felvételről, mert annyira tökéletesen és tisztán énekelt, hogy alig hittem, hogy ilyen létezhet, s hogy ez valóban az a lány, aki pár perce még az előttem lévő sorban ült, mint minden közönséges résztvevő, s erre ha kitátja a száját, olyan, mintha angyalok énekelnének. A hangja is nagyon szép volt, lehetett hallani rajta egy kicsit a fekete énekesnőkre jellemző különleges hangszínt, ami még különlegesebbé tette az egészet, egyszerűen gyönyörű volt. Utána volt ismét egy tanítás, majd nem hagyományos módon a gyógyulásokért imádkozott, mint korábban, hanem a Szentlelket próbálta hívni, de nem igazán tetszett a módszere, András pedig egyenesen megbotránkozott, és visszaindult a házhoz. Pár percre rá utána mentem, mert úgy éreztem, hogy beszélnem kell vele erről, mert láttam, hogy nagyon felzaklatta ez az egész, s úgy éreztem, hogy szüksége van arra, hogy meg tudja beszélni azt, ami feljött benne ezzel kapcsolatban. Jó volt a megérzésem, mert ahogy beértem a házba, és beléptem a konyhába, ahol volt, nem telt el fél perc, és már ki is törtek belőle a különböző kérdések és vádak. Nagyon fel volt háborodva, és csak ömlött belőle a mindenféle felgyűlt meglátás és vélemény, ami nem igazán volt pozitív. Az elején hagytam, hogy csak mondja ki magából mindazt, amit szeretne, mert láttam, hogy erre van szüksége, de egy idő után válaszolni kellett a kérdéseire, ami elmondhatatlanul nehéz volt, mert ő vádolta összességében a protestánsokat, akiktől "ez az őrület" ered, azon kívül pedig elvben támadott mindent, ami karizmatikus, annak minden egyes tanításával, jellemzőjével, és megnyilvánulásával, és külön kellett választani nem csak a protestáns és katolikus részét a dolgoknak, de a ma látottakat is a korábban általunk is tapasztaltaktól, az ugyanis, ami ott történt, nekem személy szerint nagyon gyanús volt, és nagyon furcsának is találtam, s Tünde, aki végig ott maradt, mondta, hogy meg volt győződve, hogy az nem a Szentlélek volt, aki a teremben cselekedett, sokkal inkább a tanító erőltetett bizonyos dolgokat, s ezért is volt nagyon nehéz bármit is elmagyarázni Andrásnak, mert vele kapcsolatban csak az volt egyértelmű, hogy már eleve elítélt mindent, ami karizmatikus (mert korábban minden bizonnyal volt már pár kellemetlen tapasztalata), azon kívül pedig most is pont egy olyan alkalomra került el, ami nemcsak felzaklatta, de sokkal inkább a negatív képet erősítette meg benne, és egyértelműen rossz véleménye lesz, ha eleve olyan dolog képezi a meglátásának az alapját, ami még csak nem is az, aminek gondolja. Hosszú, és tényleg nagyon nehéz beszélgetésünk volt, mert láttam, hogy ami benne van, az már nem is csak előítélet, hanem konkrétan kimondott ítélet, és meggyőződése, hogy aki karizmatikus, annak nincs is igazán hite, csak azt képzeli magáról, és az, hogy Istennel személyes kapcsolata van (a Szentlélekről meg annak működéséről nem is beszélve) puszta illúzió. Egy az egyben sokkolt, amikor ezt mondta, nem hittem hogy így gondolkodhat valaki, mármint elképzelhetőnek találom, de az elmúlt évek alatt valahogy annyira megszoktam, hogy többnyire olyanokkal vagyok, akik ugyanazokon az alapokon állnak, mint én, hogy egyáltalán nem voltam felkészülve egy hasonló helyzetre. (És tény, hogy akiknek a kurzusokat szervezzük, meg akik elsőévesen feljönnek Kolozsvárra, nekik sincs meg többnyire ez az alap, és tisztában is vagyunk vele, és mindig figyelünk is erre a szempontra, főleg év elején, mikor többen érkeznek, hogy tényleg kedvesen fogadjuk őket, s amit nem értenek még, azt szépen lassan átláthassák, de ők eleve nyitottan érkeznek, de András akár korábbi sérülések következtében, akár egyéb rossz tapasztalatok miatt tényleg nagyon szigorúan elítélő volt, és ez nem azért fájt, mert személyes sértésnek vagy támadásnak vettem volna, hanem elsősorban azért, mert láttam, hogy mekkora keserűség és zavar van benne ezzel kapcsolatban, és nem érdeklődik, hogy lehetőséget adjon a tisztázásra, hanem sokkal inkább bezárkózik és ítélkezik, és nagyon sajnálom, mert megláttam egy percre, hogy mennyire besavanyodva él, pedig igazi öröm is lehetne benne.) Ennek ellenére egy percig sem bánom ezt a beszélgetést, ahogy azt sem, hogy így végül az én nyakamba zúdította minden ezzel kapcsolatos negatív meglátását, mert engem annál tovább nem bizonytalanított el vele, neki viszont láttam, hogy sokat segített, mert közben megnyugodott, és ha nem is jutottunk közös nevezőre, legalább megláttam néhány dolgot, amin még tudok gondolkozni, és egyben az imaszándékok listája is nőtt eggyel. 

Délután misére mentem, mert a délelőtti három misére nem tudtam a főzés miatt elérni, így maradt a délutáni hat órás. Olyan érdekes, mert már annyira megszoktam, hogy itt nem énekelnek az emberek misén, hogy már egyáltalán nem is vártam, pedig vasárnap volt, s igazán elképzelhető lett volna, hogy legalább ilyenkor énekeljenek valamit, de nem tették. Tegnap mondjuk énekeltek egy dalt a mise végén, mert van egy ikon a templomban és szerintem annak a Mária képnek énekeltek el valamilyen régi himnuszt, de olyan miserend szerinti éneklés, mint nálunk továbbra sincs. A misében azonban mégis volt valami meglepő, ugyanis amikor bementünk Krisztával, akkor szólt Kathleen, a sekrestyés nő, hogy valamit kellene ketten csináljunk, bár akkor még nem igazán értettem, hogy mit. Ahogy leültünk, magyarázta el Kriszta, hogy nekünk kell felajánláskor előrevinni a könyvet, az ostyát meg a kelyhet. Nem igazán értettem, hogy ezt miért kell csinálni, vagy mire jó bárkinek is. Elmagyarázta, hogy vasárnaponként, és néha más ünnepnapokon is nem oldalról veszik el a ministránsok ezeket és adják a papnak, hanem a hívek közül választanak ki valakit, aki előreviheti őket a templom végéből a középső soron a papig, aki átveszi, és igazából csak azért csinálják ezt néha így, mert nagyon szép és jelképes cselekedetről van szó, hisz úgymond a népnek a felajánlása, amit a hívek két képviselője visz előre, s ezek ma mi lehettünk. Innentől arrafele kezdtem megtiszteltetésnek érezni a dolgot, bár nagyon izgultam miatta, mert nem tudtam, hogy mikor és hogy kell csinálni, s amiatt is aggódtam, hogy el ne essek és semmilyen gond ne legyen. Megfelelő pillanatban intett Kriszta, hogy induljunk, szépen előrevittük, átadtuk, a pap megköszönte, majd meghajoltunk és hátramentünk. Minden rendben ment, de eléggé furcsa volt, mert nagyon erősen éreztem magamon és minden mozdulatomon az emberek tekintetét, amíg vissza nem ültünk a padba, s kicsit még az után is. A mise végén amúgy kivételesen nem arrafele ment ki a pap a templomból, amerre a sekrestye van, hanem a középső soron ment végig, hogy kifele menet az ajtónál mindenkivel tudjon kezet fogni, s esetenként még egy kicsit beszélgetni. Mikor odaértünk, bemutatott Kriszta neki, és mondta, hogy én vagyok az új lány náluk, nekem meg elmagyarázta, hogy igazából ő a plébános, de szabadságon volt mostanig, ezért nem láttam eddig.

Mise után szabad volt a délutánunk, amit én többnyire a szobában töltöttem, majd este hajat mostam, és lefeküdtem, hogy reggel tudjak időben felkelni, mert szólt délután a nővér, hogy hétfőn 7:20-kor találkozunk a kápolnában vele és Tündével, mert elkezdődik majd rendesen is az élet, és bár a különböző programok ellen semmi kifogásom sem lett volna, a hét órás kelés annyira nem esett jól, így igyekeztem a lefekvéssel.