A védés

Az év hivatalosan véget ért, az emberek elkezdtek hazaszállingózni, mármint azok, akik nem rohantak egyből az utolsó vizsgájuk lejárta után. Nekem még hátra volt a védés, néhány utolsó németóra és a vendégek, akiket anyu intézett nekem elszállásolásra Magyarországról.

A védés közvetlenül a Te Deum utáni hétfőn volt július elsején délután kettőkor, mint az a papírok leadásakor meglepő módon kiderült. Írt az egyik csoporttársam, aki ugyanannál a tanárnőnél írta a dolgozatát, viszont Németországban volt egész évben Erasmus programmal, hogy a tanárnővel folytatott levelezés végén kiderült, hogy a tanárok elvárják, hogy legyen egy kis eszem-iszom a védés után egy kis süteménnyel meg valami étellel, s mivel mi hárman, akik védeni fogunk, nehezen fogjuk a tanáraink ételét is kifizetni, ha vendéglőbe megyünk, ezért úgy beszéltük, hogy inkább pizzát rendelünk az egyetemre, s abból nem is kell majd fejenként egy, ha csak falatozás lesz, és olcsóbban megússzuk majd a dolgot. Ezt eldöntöttük, s közben készült mindenki a saját védésére. Külön pps bemutatót kellett készíteni, amivel én eléggé megkéstem, mert csak hétfőn reggel tudtam nekifogni, s alig lett meg mire indulni kellett a védésre. Kis híján el is késtem, de szerencsém volt, mert az elnök is késett egy keveset, s még épp beértem előtte. Összesen hárman voltunk, izgulva beültünk az utolsó sorba, a tanárok ültek az elsőben, beszélgettek egy keveset, majd elkezdtek sorra kihívni bennünket. Nevem következtében természetesen utolsó voltam, amit most egyáltalán nem is bántam. Előttem a lányok elég ügyesen bemutatták a dolgozatot, a tanároknak is meglehetősen jó hangulatuk volt, mert egyáltalán nem kötekedtek, itt-ott belekérdeztek néhány dologba, de nem volt egyikük se rosszindulatú. Mikor rám került a sor, és is szépen bemutattam a dolgozatot. Elmondtam, hogy a rajzfilmslágerekről írtam, s hogy miért választottam ezt a témát, és miért találom meglehetősen jó eszköznek ezt a német nyelv oktatására. Látszott, hogy nagyon tetszett a tanároknak az ötlet is, meg a kivitelezés is. A saját tanárnőmet leszámítva, aki már ismerte a tartalmát a dolgozatnak, a többiek mind nagyra nyílt szemekkel, kíváncsian hallgatták a felmérés eredményét, amit a gyakorlat előtt és után végeztem a diákokkal, és érdeklődve figyelték a kialakult listát, hogy milyen zenét hallgatnak szívesen a diákok, milyen témájú filmeket néznek, és miket jelöltek meg fontos szempontoknak a zenével és filmekkel foglalkozó órák kapcsán. A végén is sokkal több kérdést kaptam, mint a többiek, de ezek sem voltak rosszindulatú kérdések, sőt egyértelműen kíváncsiságot tükröztek, és érdeklődést a módszerre vonatkozó további szempontokkal kapcsolatban. Mindenre válaszoltam, ahogy tudtam, majd mondták, hogy akkor most összeül a bizottság jegyet adni, mi pedig átmentünk a szemben lévő könyvtárba, és előkészítettük addig a terülj-terülj asztalkámat. 

Egy olyan félóra után hívtak be minket, közölték, hogy Anna és Alexandra 10-est kapott, én meg 9-est. Ez eléggé rosszul esett, mert az ő dolgozatukban az ég és föld világán semmi gyakorlat nem volt, csak olyan odaülök az asztal mellé, és valamilyen anyagok alapján megírom a dolgozatot típusú munkájuk volt, főleg Annának, aki valamilyen irodalmi műről írta, az elején volt benne valami elemzés, a végén meg készített négy darab egyoldalas feladatlapot, hogy legyen valami alkalmazási lehetőség is benne, de annál tovább ennyi volt az egész. Alexandra mondjuk valamilyen kulturális témát dolgozott fel a szászok kapcsán, s megkérdezett hozzá hét embert, de az még mindig semmi szerintem ahhoz képest, hogy én már húsvét előtt elkezdtem a gyakorlati részén dolgozni, kérdőívet állítottam össze, több, mint száz emberrel kitöltettem, kiértékeltem, az alapján feladatlapokat állítottam össze, osztályonként két egész órára valót, projektort kértem kölcsön saját felelősségre, kétszer leutaztattam Szamosújvárra, megtartottam vele két pénteken is az órákat két iskolának öt osztályában, aztán ismét összeállítottam egy kérdőívet az ő véleményükről, azt is kiértékeltem, s mindezek után még megírtam a dolgozatot, amihez egy-egy ilyen összesítő táblázattal félnapokat dolgoztam, s még egy csomó egyéb mellékletet is el kellett készítsek hozzá, azon kívül pedig ez egy olyan módszer, amit bármikor bárki alkalmazhat az oktatásban, s nem csak a német nyelv oktatásában, hanem bármelyik másikéban is akár, tehát szerintem tényleg értelme is volt, s nem csak összedobtam valamit egy asztal fölött, úgyhogy szerintem egyáltalán nem igazságos az a 9-es velük szemben, akik az ennél sokkal kevesebbért 10-est kaptak, annál is inkább, mert láttam, hogy a tanároknak is sokkal jobban tetszett ez a téma és dolgozat, mint a másik kettő, az egyetlen különbség csak az volt, hogy ők az utolsó évet Németországban töltötték, s így garantáltan helyesen adták elő azt, amit nekem csak nyelvtani hibákkal teletűzdelve sikerült elmondani, s mivel ideges vagyok, ilyenkor legalább kétszer annyi dolgot mondok helytelenül, mint amúgy is, és ez bőven elegendő volt ezek szerint ahhoz, hogy az én dolgozatomat alaposan az övék alá helyezzék. Értem én, hogy nem lehet három tízest adni, de szerintem ez akkor sem volt így igazságos. És amúgy nem az fáj, hogy kilences, mert tudom, hogy az ég és föld világán sosem fogja ezt senki sem nézni, és nem akartam volna én feltétlenül tízest kapni. Nem az zavar, hogy nem tízes, hanem egyszerűen ez az igazságtalanság fáj, hogy én milliószor többet dolgoztam ugyanazért a dolgozatért, aminek további használati lehetősége is van, mint ők a sajátjukért, amivel nem igazán van tovább mit kezdeni, s mégis ők kapták a nagyobb jegyet, de hát ez van, ez már így marad, csak azért zavar, mert láttam, hogy melyikben mi van, s szerintem a jegy nem igazán tükrözi ebben az esetben a dolgozatok értékét, de hát na, bele kell nyugodni. 

Ezek után természetesen akkor ott maradtunk még egy kicsit beszélgetni, enni, inni, együtt lenni a tanárokkal. Igazából nem volt ott minden mesteris tanárunk, bár ez várható is volt, a védésen négyen voltak, de az elnök rögtön az után, hogy befejeztem, elment, csak egy lapon hagyta hátra a jegyjavaslatait. A másik három tanár volt tulajdonképpen az, aki szinte végig tanított minket: Velica, az egész mesteri és német peda feje, aki nélkül már rég nem lenne ez az egész, Stanescu, aki színházpedából, irodalompedagógiából, filmpedagógiából és még számos mindenféle pedagógiából tanított, és Regman, aki mindenféle kultúrával foglalkozó tantárgyból, múzeumpedagógiából és még néhány érdekes dologból tanított. Igazából őket hármójukat szerettem a legjobban. Mindig egyfajta garancia volt az, ha ők tanítottak valamit, hogy azt elég nagy valószínűséggel szeretni fogom és érdekes lesz, még ha meg is volt mindegyiküknek a maga bogara, s persze volt negatív tulajdonságuk is, de attól még nagyon megszerettem őket az évek során, nagyon sok hasznos dolgot tanultam tőlük, persze nem csak tőlük, mert néha nagy ritkán más is tanított még érdekes dolgokat, de általában mindig őket kedveltem jobban. Igazából egyikükre se haragudtam a jegy miatt, egyszerűen csak nem esett az jól. Ettünk és beszélgettünk egy keveset, mindenkivel elbeszélgettek jelenlegi helyzetről, jövőről, kilátásokról és egyebekről. Nagyon meglepett, hogy Anna Németországban fog maradni a barátja miatt, pedig szeretne hazajönni, viszont ennél sokkal jobban meglepett, hogy a másik lány Alexandra, ősszel összeismerkedett ott egy német sráccal, és most terhes, és készülnek az esküvőre. Valahogy mindig sokkolnak az ilyen hírek, hogy mennyire gyorsan és váratlanul történnek néha dolgok, s ezzel már az ő élete el is dőlt jóformán, elment ősszel egy félévre áthallgatni, s közben fél év múlva már német feleség lesz egy kisgyerekkel. Valahogy nem bírom felfogni az ilyeneket, vagy legalább is nagyon nehezen tudom elképzelni, hogy mekkora apróságokon múlhatnak emberéletek. Nagyon sokat merengtem utána ezen, nem feltétlenül az gondolkodtatott el, hogy kerülhetnék-e hasonló helyzetbe, vagy én mit tennék, hanem sokkal inkább az, hogy egy-egy apró döntés mekkora hatalmas következményekkel járhat, és hogy vajon a saját életemre vonatkozóan észreveszem-e a hasonlókat, hogy mik azok. 

A beszélgetés nem tartott túl sokáig, öt óra körül összeszedtünk mindent és eljöttünk, mivel addig a tanárok sorra elbúcsúztak, Velica volt az utolsó, de addigra már neki is mennie kellett, mert még dolga volt. Mi a lányokkal megálltunk még egy keveset lent a kapuban, beszélgettünk egy kicsit, majd elváltunk. Ők már a hét végén mentek vissza Németországba, én meg Angliába készültem, tehát nem tűnt túl valószínűnek, hogy egyhamar viszontlátjuk egymást. Furcsa, mindenfele cikázó gondolatokkal mentem hazafele, és már nem a kilencesen gondolkodtam, hanem sokkal inkább az emberi sorsokon.