Vasárnap reggel a korábbi hetekhez hasonlóan felkeltem, és reggeli után nekiláttam az ebéd elkészítésének. Adél ma Shakespeare szülőházához ment Stratfordba, úgyhogy ő korán indult. A többiek reggeliztek, majd misére mentek. Én ekkor előszedtem mindent, ami az édességhez kellett, és mivel pénteken kaptam tejport, ezért eldöntöttem, hogy kókuszos golyókat fogok készíteni desszertnek a Gábor receptje alapján. Igaz, hogy még korábban sosem próbáltam, de biztos voltam benne, hogy nem mondott hülyeséget, úgyhogy nagyon magabiztosan kezdtem összekeverni az összetevőket, és az első golyót megkóstolva megállapítottam, hogy valóban nagyon finom lett, így lelkesen formáztam meg és raktam fel piramisszerűen a további 97 darabot. Miután eltüntettem ennek a munkának a nyomait, és a tálat betettem a benti hűtőbe, hogy ne legyen szem előtt, nekiálltam a leves előkészületeinek. Közben visszaért Kriszta, és mikor már harmadik vasárnapja kényszerültem egy olyan késsel felvágni a főznivalót, ami életlenebb, mint a mi otthoni vajkésünk, magamban bosszankodva mondtam, hogy kellene venni majd egy jól vágó kést, mert nincs egy normális kés ebben a házban. Erre elég sértően vágta vissza, hogy akkor én nem tudok bánni a késekkel, merthogy igenis van jól vágó kés a házban. Mondtam, hogy én nem láttam még ilyet. Erre ő kihúzta a harmadik fiókot, és elkezdett turkálni benne, míg kivett egy kést, ami valahol alul volt, és megmutatta, s mondta, hogy nem jó kritizálni, és ilyeneket mondani, holott csak két hete vagyok a házban, s azt se tudom, mi hol van. Én mondtam, hogy a múltkor külön rákérdeztem a nővérre, hogy van-e élesebb kés, mint az a sárganyelű, és erre egy kicsi feketét adott, ami még annál is sokkal rosszabb volt. Biztos volt benne, hogy a nővér csak azért nem adott akkor nekem normális kést, mert a reggeli felvágásához nem veszik elő a főzőkést, ami amúgy a harmadik fiókban lakik egy vagon mindenféle konyhai kacat között. Ezután elment Kriszta, én meg borzasztó rossz hangulatban maradtam ott, és még az életkedvem is elment. Olyan rosszul esett, ahogy rámszólt, pedig alaptalannak éreztem, hisz tényleg kérdeztem már a nővértől korábban, hogy nincs-e jobb kés, és egy sokkal kisebbet és életlenebbet adott a kezembe, a harmadik fiókot meg naponta kihúzom, mert abban van az olló, amivel a virágok szárát levágom, de még sose láttam benne semmi késszerűt, mert tele van mindenféle egyébbel. Utána elég sokáig nem volt semmihez se hangulatom, csak némán dolgoztam a zöldségekkel, de később jött Tünde, s próbált kicsit felvidítani, és miután odaraktam a levest főni, még a nyársonsült falatkákhoz is segített a zöldségeket felvágni, ami nagyon kedves gesztus volt tőle. Miután mindent felvágtunk a másodikhoz, felszúrkáltuk őket farudakra ügyelve, hogy Andrásnak és Krisztának külön legyenek a gombanélküliek. Mikor mindegyik elkészült, betettem őket a lerbe sülni, majd odatettem főni a rizset is. Főleg ezzel az utóbbival voltak komoly gondok, mert kiderült, hogy elmértem az adagot, és akár egy egész hadseregnek is elegendő lett volna a mennyiség, ami amúgy nem baj, mert így másnap Andrásnak nem kell külön rizset főzni, viszont elég lassan akart elkészülni, és egy olyan negyedórával később ettünk, mint máskor.
Annak ellenére, hogy a nővér nem nagyon eszik disznóhúst, nagyon ízlett neki a leves, és lelkesen kanalazta befele, miközben mindegyre a jó ízét dicsérte. Kriszta is mondta, hogy finom lett, és én is meg voltam vele elégedve. A legnagyobb elismerés az volt, hogy a nővér azt mondta, hogy szívesen enne még egy tányérral (ami amúgy egyáltalán nem szokása), de fél, hogy akkor nem marad hely a másodiknak, amire nagyon kíváncsi volt, mert látott valamennyit az előkészületekből, bár a lényeget pont nem. Ekkor behoztam a két tálcát, meg a hatalmas rizsadagnak egy részét és a salátát. Amikor a nővér meglátta, majd elájult gyönyörűségében, és szinte felszökött, hogy vegyen belőle, majd miután rakott mindenből a tányérra, két kezébe fogta a nyársat és sóvárogva méregette, hogy vajon melyik végéről is fogjon neki, majd mint a cső kukoricát végigharapdált belőle egy sornyit. A többieknek is nagyon tetszett, bár Kriszta se gombát, se semmilyen főtt vagy sült zöldséget nem eszik, így ő az egész rúdról csak a húst tartotta meg és elajándékozta a hagymákat meg paprikát. Szemmel láthatólag ízlett a társaságnak a fogás, majd miután mindenki elfogyasztotta az adagját, összeszedtem és kivittem a tányérokat, és behoztam a hűtőből a kókuszgolyóhegyet. Ekkor kellett volna látni igazán az emberek arcát. A nővérnek is meg Tündének is tágra nyílt a szeme a csodálkozástól, és annak ellenére, hogy itt jóformán minden nap van desszert, azt mondta a nővér, hogy nem is gondolta volna, hogy egy ilyen fenséges ebéd után még harmadik fogás is lesz. Kettesével-hármassával kezdték kóstolgatni a golyókat egészen addig, míg a felső négy emelet úgy hirtelen eltűnt, aztán asztalt bontottunk, és elmosogattunk. A tányért visszatettem a hűtőbe a maradék desszerttel, de igaza lehetett a nővérnek, mikor azt mondta, hogy ez nem fog sokáig elállni a hűtőben, mert elég hamar elkezdett párologni, és estére már csak a legalsó szinten maradt néhány darab.
Délután kicsit lazítottam, gitároztam, majd elmentünk Andrással a hatos misére. A többiek mind a reggelire mentek, így ketten indultunk útnak, beszélgettünk egy keveset, majd szokásomtól eltérően a jobb szélső padsorba ültem vele, és nem középre, ahogy szoktam, amit kicsit később meg is bántam, mert a kedvenc papom mondta a misét (a fekete mosolygós, akiről időközben kiderült, hogy csak vendég, és most nyárra érkezett Zimbabwéből, hogy helyettesítse időnként a másik kettőt, míg ők pihennek vagy szabadságra mennek), és ez azt jelenti, hogy ő áldoztatott a középső padsorban, két nő meg kétoldalt, és én elkeseredtem egy kicsit nem csak azért, mert így nem paphoz kerültem, hanem amiatt is, hogy pont akkor nem ülök középre, amikor ő misézik egyedül, de hát ez van. Mise után még tollasoztunk egy keveset Tündével, majd mikor megjött Adél, neki is megmutattam, mi az ebéd. Ő is ugyanúgy el volt ragadtatva tőle, mint a többiek délben, és neki is nagyon ízlett, aminek örültem. Este a szobában sokáig beszélgettem vele, mesélt egy csomó mindent arról, amit ma látott, és mutatott egy vagon képet Shakespeare szülőhelyéről, meg mindarról, ami még volt Stratfordban. Nagyon tetszett, és kedvet kaptam hozzá, hogy én is elmenjek, bár ehhez már azelőtt is lett volna kedvem, hogy láttam a képeit. Hátha egyszer még az is összejön.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése