20. nap - "te jó ég, 3 óra!"

Ma hideg, ködös idő volt, amikor felébredtünk. Adél, akinek ez a mai volt az utolsó napja itt, meg is jegyezte, hogy egyre ősziesebbek a reggelek. A kilátások valóban nem túl jók, és lehet, hogy tényleg van valami abban, amit mond, mert az angol filmek többnyire ilyen jellegű időjárást mutatnak, szóval megtörténhet, hogy ezentúl gyakoribbak lesznek a hasonlóan barátságtalan reggelek. Délelőtt azért ma is kitisztult az idő, de a kedvem nem változott, és továbbra is egyre nyomottabb lett a döntéshelyzet miatt. Éreztem, hogy mindinkább közeledik a választás ideje, és én nagyon nem tudom, mit kéne csinálni. Ahogy az érveket és benyomásokat próbálgattam írni tovább a lapra, volt egy olyan érzésem, hogy valami nem jó, hisz továbbra is mind csak pozitív dolgok jutottak az eszembe, s olyan túl szépnek tűnt ahhoz, hogy igaz legyen. Azt éreztem, hogy nagyon szeretem, hogy itt olyan béke van, a munka nem nehéz, az emberek kedvesek, és valahogy minden adott, amire csak szükség lehet, meg kíváncsi is vagyok arra, hogy mi minden történhetne itt egy év alatt, de valahogy mégis olyan bizonytalan voltam. Láttam azt, hogy amennyiben itt maradok, milyen szerepem lehet majd, és hol lesz a helyem, és azt is láttam, hogy kinek miben segíthetnék. Egyértelmű volt az is, hogy szükségük van rám. A nővérnek mindenképpen kell egy segítség, aki bizonyos feladatokat elvégez, én meg pont az ilyeneket szeretem csinálni, azon kívül meg ha Kriszta nincs itt, én vagyok az egyetlen, aki angolul is beszél, s akár a többiek fele is tud közvetíteni. Kriszta két hónapon belül szeretne kiköltözni, s a nővér egyértelműen bennem látja több szempontból is az utódját, azon kívül meg én vagyok az egyetlen, aki Indiába is szívesen menne, ahova szintén szüksége van kíséretre, mert egyedül nem akar odautazni, és úgy értettem, hogy Edith nem fog többet vele menni. Tündével kapcsolatban sem kérdéses, hogy szeretné-e, ha maradnék, hisz már nekem is többször mondta, akár utalásokon keresztül, akár direkt módon, hogy nagyon örülne neki, amúgy tényleg nagyon jól egyezünk, és én is sajnálnám, ha egyedül maradna, hisz nagyon sok mindent ketten kellett megoldjunk, ami ha elmegyek egyértelműen az ő nyakába szakadna egyedül, mert Kriszta már most is csak ritkán van itthon, s többnyire akkor se a közösség feladatait intézi, András pedig nincs elköteleződve, ő csak itt lakik, úgyhogy ami a lelki életre és szolgálatra vonatkozik, az rá többnyire nem érvényes, és a napi programja se olyan kötött, mint a miénk. Amúgy vele is csodák történtek az utóbbi napokban. Az első két hétben nagyon zárkózott, goromba és rosszkedvű volt, ami ha jól értettem korábban is mindig jellemezte, azon kívül meg nagyon durva, sértő és ironikus megjegyzései voltak egyfolytában, de mi eldöntöttük Tündével, hogy minél többet sérteget, annál inkább kedvesek leszünk hozzá, azon kívül meg mindenféle baráti gesztusokkal és apróságokkal is megleptük, és folyamatosan imádkoztunk is érte, aminek az lett az eredménye, hogy egy idő után elkezdett egyre kedvesebb lenni hozzánk, szombat óta már nem nagyon sérteget minket, vasárnap se volt egy rossz szava se, amíg főztem, pedig eddig mindig kritizálta a munkámat is a dicsőítő zenét meg még inkább. Most pedig még azt is megkérdezte, hogy van-e szükségem segítségre, és hétfőn kávéval kínált. Tünde mondta, hogy ő is ehhez hasonló dolgokat tapasztalt, ami hatalmas dolog, mert pár hete még tényleg nem lehetett egy értelmes mondatot se váltani vele, és elmondta, hogy azokkal, akik korábban a házban laktak, legtöbbször szó nélkül mentek el egymás mellett, mert egyikükkel se egyezett, pedig ezek szerint ő is igényli a társaságot, meg azt, hogy legalább néhányan megértsék. A lényeg az, hogy gyakorlatilag mindhárman szeretnék, hogy maradjak, és úgy tűnt, hogy Krisztának se nagyon lenne kifogása ellene, bár annak ellenére, hogy őt ismerem legkorábbról, vele töltöttem eddig a legkevesebb időt, és őt érzem a legtávolabbinak. Én is azt érzem, hogy szeretnék maradni, s valahogy mégse tudom. Van valami furcsa a dologban, valami, ami miatt nem érzem annyira egyértelműnek a döntést, de nem igazán tudom megfogalmazni. Amúgy érdekes, hogy vannak olyan tudatalatti elemeket is, amik szintén arra utalnak, hogy tényleg maradni szeretnék, például az, amikor hallottam tegnap Krisztát, hogy szólt Tündének, hogy délután megmutatja neki, hogy hogy kell végezni a hétvégi költségvetést, amikor a heti vásárlások számlái és a megmaradt pénz alapján leellenőrzik, hogy üti-e a széle a hosszát. Egy füzetben vezette ezt Kriszta éveken keresztül, és most át akarja adni Tündének. Nem tudom, hogy, de azon kaptam magam, hogy belül annyira felháborodtam hirtelen emiatt, hogy nem ismertem magamra. Az járt a fejemben, hogy ez nem jó, és rosszul esik, hogy neki adja át, hisz ezt én akarnám csinálni, és alkalmasabb is lennék rá, mert Tünde semmi reálosat nem tanult, én meg matek-infó osztályba jártam, és eleve nagyon szeretek mindenféle táblázatot, költségvetést és számigálást, amit ő egyáltalán nem, és tényleg szívesebben is végezném, mint ő. Ahogy ezek a gondolatok kergetőztek az agyamban, egyszer csak azon kaptam magam, hogy álljak meg egy pillanatra, merthogy ezek teljesen alaptalanok, hisz mégis hogy juthatott volna eszébe átadni nekem ezt a feladatot, hisz nem is tudja, hogy maradok-e hosszabb távra, vagy nemsokára hazamegyek, sőt igazság szerint még én sem tudom, hogy mit fogok csinálni, szóval teljesen fölösleges és értelmetlen emiatt felháborodni. Ez egyből lehűtött, de nagyon elgondolkoztatott, mert ez alapján én a fejemben már hosszabb távra rendezkedtem be, és több más szempontból is előre azon gondolkoztam, hogy mit csinálok majd a hidegben, hogy elviselhetőbb legyen a hőmérséklet, hogy fogok majd sportolni, ha kint esik az eső, miket fogok még főzni az elkövetkezőkben, hogy fogok majd téli estéken zongorázni az irodában, s este olvasni az ágyban és hasonlók. Ez nagyon érdekesnek tűnt, mivel valóban semmilyen elképzelésem sem volt arra vonatkozólag, hogy esetleg hazamennék, erre a változatra semmilyen további tervem nem volt, mind az itteni lehetőségek jártak a fejemben az indiai úttól elkezdve a házon belüli életig. Igazából nem tudom, hogy ez jó vagy rossz, de tényleg ezt figyeltem meg. Írtam még néhány érvet a papírra, majd összepakoltam és eltettem. 

A nővér megkért, hogy pucoljuk meg Tündével az ablakokat a szobában, mert most a nagy porozás és festés után még nem volt letakarítva. Én kapartam le a festékfoltokat, ő meg elkezdte a törlést, ezalatt meg beszélgettünk különféle dolgokról. Közben egyre inkább közeledett a délután, én meg eléggé bizonytalan voltam az imacsoporttal kapcsolatban, mert a nővér még mindig nem mondott semmit arra vonatkozóan, hogy szeretne-e hangszeres dicsőítést, vagy most inkább nem. Múlt héten már hétfőn akart próbálni, és kedden előtte egy fél órával szólt, hogy kellene játszodjak, így most sem voltam teljesen nyugodt, mert nem tudhattam, hogy fog-e utolsó pillanatban szólni, vagy esetleg megúszom ezen a héten, de mivel kettő már el volt múlva, s még mindig nem mondott semmit, egyszerűen hangszer nélkül sétáltam le az imacsoportra. Ott kézbe kaptam egy énekeskönyvet meg a piros füzetet, majd leültem egy szabad székre. Most héten két olyan nő is volt, aki múlt héten nem. Az egyikük mellettem ült, és kifejezetten kedvesnek tűnt, és mint a bevezető imák elmondása után kiderült, hangos, és meglehetősen magabiztos hangja is van, így a dicsőítés résznél nagyjából utána mentek a többiek is, bár összhangról a mai alkalmon se nagyon lehetett beszélni, talán egy dal volt, ami úgy hangzott, mintha már énekelték volna valaha együtt, az összes többiben kontrázott valaki, többnyire elég fületsértő módon, de hát na. Amúgy tényleg ilyen bekiabálós módszerrel folyt a dolog, egyik mondott egy számot, mind odalapoztak, és végigénekelték, aztán valaki más választott egy dalt, odalapoztak, s azt is elénekelték és így tovább. Körülbelül fél órán keresztül kellett volna ez így folyjon, viszont történt ezalatt egy olyasmi, ami rám szabályos sokként hatott. Az imacsoport két óra harminckor kezdődik, mire mindenki begyűlt, kb. 35 volt, és akkor kezdték el mondani a piros füzet imáit, vagyis nagyjából háromnegyed három körül kezdődött a dicsőítés, és úgy negyed négyig kellett volna tartson. Körülbelül a felénél lehettünk, amikor az egyik nő (egy magas őszhajú, aki a múlt héten nem volt) elkiáltotta magát, hogy te jó ég, három óra, gyorsan-gyorsan az imát, erre meg mindenki egyből elkezdett hadarni valamilyen monoton imádságot, és mikor ezt befejezték szintén a nő javaslatára még a rózsafüzér rövid változatát is elmondatták. Én egyszerűen csak ültem és pislogtam, és néztem, hogy itt mi van, hirtelen mindenki megbolondult, vagy mi lett, mert mint valami őrület söpört végig ez az imamondási láz a nő kiáltása után. Volt egy olyan érzésem abban a pillanatban, hogy nem, ez nekem már túl sok, de igyekeztem türtőztetni magam, és elmondani a rózsafüzérből a rám eső szakaszt. Délután kérdeztem rá Krisztára, hogy ez a téboly mégis mi volt, amire elmondta, hogy nem tudom ki kapta valamilyen jelenésben, hogy háromkor van az irgalmasság órája, és ha ilyenkor mondanak valamilyen imát, akkor az különösen is erős, és hogy ez a nő mindig nagyon figyel erre, hogy háromkor emlékeztesse a többieket, ezért mindig az órával szembe ül, a múlt héten meg azért nem mondtuk ezt el, mert ő nem volt itt, a többiek meg nem igazán szoktak erre figyelni. Nekem egyből az járt a fejemben, hogy ez a nő egy kicsit meghibbant, s vagy őt kellene máshova ültetni, vagy az órát eltüntetni, de ezt nem fogom kibírni, hogy minden héten ezt előadják. 

Amúgy délután ez az ima után, ahogy befejezték, egyszerűen folytatták a dicsőítésnek nevezett énekelgetést még további tizenöt percen keresztül, majd a nővér mondott valami tanításfélét. Az áldozatról beszélt, amit felajánlunk másokért, a szenvedőkért, a lelkekért vagy egyéb szándékokra. Több területet is felsorolt ezen belül, például a böjtöt, vagy ha olyasmit csinálunk, amit amúgy nem szeretünk, de ide tartozhat még az ima, vagy akár a szabadságunk feláldozása is, ami a közösségen belül szintén megtörténik, hisz nem akkor és azt tesszük, amikor és amit szeretnénk, hanem amit a rend előír, és alázatot is tanulunk, mivel mindenre külön engedélyt kell kérni. Ahogy ezt hallgattam, elgondolkodtam ezeken, viszont nálam szerintem pont ellentétes hatást váltott ki, mint amit ő szeretett volna, ugyanis nem megerősített benne, hogy igen, én ezt akarom, és milyen jó, mert mekkora áldást fog az ideszánt időm jelenteni valaki számára, vagy valamilyen szándék érdekében, hanem sokkal inkább az jött fel bennem, hogy nem, ezt nem szeretném, nem akarok mindenről lemondani, úgy mozgástérről, mint szabadságról, vagy egyéni vagyonkezelésről és ilyen kényszerű szabályok és határok közé préselni magam. Nem fogalmazódott meg ez pont abban a pillanatban ennyire tudatosan, de valahogy mégis ez volt bennem. Amúgy megint arra figyeltem fel, hogy nagyon sok személyes élményt mesél el a tanítás közben, és ezek miatt igen nagy kitérőket tesz. Kicsit az is kezdett zavarni, hogy a három történetből, amit akkor elmondott, mindhármat hallottam már korábban, és feljött bennem, hogy idővel minden történetét kívülről fogom ismerni, és még ennél is unalmasabb lesz, azon kívül meg időnként úgy elkalandozott, hogy már a hallgatóság is elfelejtette, hogy honnan indult el, és annak ellenére, hogy volt eleje és vége a dolognak, valahogy mégse állt össze annyira. 

Délután, ahogy véget ért az imacsoport, tovább válogattuk Krisztával a dalokat, és végignéztük a kék könyvet is, így 53-ra bővül a mindkét nyelven meglévő dalok listája, és 12-re az, ami benne van az ő könyvükben és ismerem angolul, de magyar fordításról nem tudunk. Később ebédeltünk, majd mosogatás után felmentem a szobába. Miután Adél hazajött, nekifogott pakolni, mert hajnalban indult a repülője Londonból, és éjjel kellett buszoznia, hogy azt elérje. A taxi, ami a buszállomásra vitte, egy óra húsz percre volt megrendelve, de hogy ne éjjel kelljen zörögjön és zakatoljon a csomaggal, ezért igyekezett, hogy még a csendidő előtt elkészüljön vele. Mivel rengeteg dolgot vásárolt, igazi művészet volt összecsukni a bőröndjét, de igyekeztem segíteni, ahogy tudtam. Közben még beszélgettünk, és hálából a sok segítségért és útmutatásért, hagyott nekem egy csomó térképet és tájékoztatót, és ami számomra a legértékesebb és leginkább minden várakozáson felüli ajándéknak számított, az az volt, hogy mielőtt elment, nekem adta a Shakespeare szülőházához szóló belépőjegyét, ami igazából egy évig érvényes, tehát ha bármikor lehetőségem lesz egy szabadnapra, akkor elmehetek oda, és akár ingyen is megnézhetem, csak az utat kell fizessem. Persze azzal a kitéttel adta ide, hogy amennyiben én hazamegyek, átadom a nővérnek, hogy másnak is lehetősége legyen használni, de ha maradok, akkor az enyém lehet. Ezt a részét én is természetesnek tartottam, és nagyon örültem a jegyeknek, mert tényleg kívánkoztam odamenni, de az én költségvetésembe nem nagyon fért volna bele ez a belépő. Miután mindent összepakolt, még beszélgettünk egy keveset itt fent a szobában. Ébren maradtam vele, hogy könnyebben teljen neki az idő, amíg indulnia kell. Később lementünk a földszintre, mert akart még egy kávét főzni, majd beültünk a nappaliba, hogy lássuk, ha érkezik a taxi. Öt perccel hamarabb jött meg, mint kellett volna. Bepakoltak és elhajtott. Furcsa érzés volt, ahogy álltam az ajtóban és integettem, mert én voltam az, aki útjára bocsájtja őt, mint eltávozót. Ez teljesen olyan volt, mintha otthon lennék hisz a házigazda az, aki kikíséri, elbúcsúztatja, majd még integet a vendégnek. Végül bezártam utána az ajtót, hogy a nővér nyugodtan tudjon éjjel aludni, majd felmentem a szobába. Fél kettő volt, mire én is lefeküdtem.