A mai nap teljesen másmilyen volt mint az utóbbi három. Kedd estig úgy éreztem, hogy maradnom kell, de szerdán hirtelen minden összeomlott és kitört a lázadás a fejemben, onnantól arrafele meg egyértelműen menni akartam, de ma ismét úgy ébredtem, hogy inkább szeretnék maradni. (Nyugodtan mondhatja bárki, hogy labilis vagyok, mert jelen esetben garantáltan igaza van.) Nem igazán tudnám megmondani, hogy mi változott, mert főleg egy éjszaka alatt olyan nagyon sok minden nem alakul át, főleg a körülmények nem, de mégis mindent kicsit másképp láttam. Továbbra is tisztában voltam mindennek a pozitív és a negatív vetületével, de felismertem néhány dolgot. Részben saját belátás, részben a Joseph atyával folytatott tegnapi beszélgetésem következményeként felismertem, hogy valóban nem olyan szörnyű az a reggeli ima, hisz összesen egy félóráról van szó, ha mindent mondunk (füzet, zsolozsma és két rózsafüzér), de néha annál rövidebb is tud lenni, ha valami kimarad, azon kívül pedig, ha történetesen nem is mond nekem semmit ez az imamód, akkor sem normális, hogy ennyire megviseljen, és garantáltan ki lehetne bírni, ha a személyes imaidőmmel minden rendben lenne. Itt viszont egyértelműen az a fő probléma, hogy amióta itt vagyok vagy egyáltalán nincs, vagy csak valami vérszegény imaidőm van, ami szinte semmit se ér, igazi lelki élethez legalább is elégtelen, és az a legfontosabb, hogy mindent megtegyek annak érdekében, hogy valahogy nagy nehezen kiharcoljam erre az időt, bármennyire is nehezen engedi meg ezt a napirend, vagy az egyéb körülmények. Ott csúsztam el szerintem, hogy azt mertem feltételezni, hogy ha az ember egy keresztény közösséggel lakik, akkor be van építve a napi programba a személyes imaidő, és biztosítják ezt, amiről itt nem igazán beszélhetünk, és nem készültem rá, hogy itt sokkal nehezebben kell megharcolni azt az egy órát, mint otthon a sok egyetem és futkosás mellett. A másik dolog, ami téves feltevés volt, s így hibás alapokról indultam, hogy azt mertem feltételezni, hogy a karizmatikus közösség az azt jelenti, amit otthon is, pedig á dehogy. A karizmatikus itt csak abban nyilvánul meg, hogy időnként imádkoznak gyógyulásokért, azon kívül pedig néhanapján egy-egy vérszegény hangszermentes dicsőítés közben imádkoznak valamennyit nyelveken a résztvevők, de ezen kívül ugyanolyan Mária-őrült rózsafüzér-társáságról van szó, mint otthon a nyugdíjas nénikék körében. A számomra nagyon durva és abszurd az egészben, hogy ez a kettő megfér itt az emberek fejében egymás mellett, ami nekem sehogy se megy, és korábban el se tudtam volna képzelni hasonlót, tehát amikor karizmatikus közösséghez indultam, álmomban sem gondoltam, hogy zsolozsma- és rózsafüzérmondó meg szenteket sorolgató csoportba érkezek. Mindennek ellenére, nagyon sok olyasmi van itt, amit tényleg szeretek, és a többiekkel is nagyon jól egyezek, de most így a döntés előtt nem lehet csak ezt a kettőt nézni. Most, hogy még mindig eléggé össze vagyok zavarodva, de már egyre inkább közeledik a döntés ideje, igyekszem a legfontosabb szempontokat kiválasztani az összesből, és csak ezekre figyelni, a mindenféle fizikai meg egyéb tényezőket pedig háttérbe szorítani. Igazság szerint azért vagyok itt, mert úgy éreztem, hogy erre hív Isten, és itt szeretne látni, itt szán nekem valamilyen feladatot, azon kívül pedig az indiai missziót helyezte nagyon erősen a szívemre, amihez ez a közösség jelképezi az utat. Akármennyire is csak a rossz és negatív dolgokat láttam az utolsó három napban, Indiát egyetlen percig se tudtam kiverni a fejemből, és egyértelműen érzem, hogy nekem azzal valami dolgom van még, és igazából ez az, amiért itt vagyok. Nem tudom még, hogy milyen lesz, ha elmegyünk a nővérrel, simán megtörténhet, hogy egyáltalán nem olyasmiről lesz szó, amire gondolok, vagy amit vártam, de azt érzem, hogy nem mehetek most haza, mert akkor garantáltan megbánnám, és tovább kell csináljam, akkor is, ha néha nagyon nehéz, hogy meglássam, hogy miért is hívott el ide Isten, és mi a terve itt velem. Azokkal kapcsolatban pedig, amiket nem szeretek itt egyértelműen az a megoldás, hogy nagyon erősen ki kell harcoljam magamnak azt az imaidőt, mert ha az meglesz, sokkal könnyebben el fogom tudni viselni a reggeli litániát, zsolozsmát és rózsafüzért, ahogy az összes értelmetlen és logikátlan szabályt is. Ezek voltak ma legerősebben bennem, és emiatt úgy éreztem, hogy maradnom kell.
Amúgy arra ébredtem hajnali hatkor, hogy cseng a telefonom, és egy sms érkezett. Gál Attila írt, akit megkérdeztem korábban, hogy beszélgethetnék-e esetleg vele valamikor interneten keresztül, s most válaszolt, hogy délután 7-kor román idő szerint ráér. Tudomásul vettem az üzenet szövegét, majd visszaaludtam, és csak reggel kezdtem el gondolkodni azon, hogy vajon hogy fogom én ezt megoldani, hisz az itt 5 óra, mi meg 5:30-kor eszünk, s nem hiszem, hogy addig befejezzük a beszélgetést. Az ima amúgy sokkal jobban ment, és bár nem szerettem, ma már nem jött volna, hogy feltétlenül kidobjam az ablakon a zsolozsmás könyvet. Azon kívül meg mise után most kivételesen hosszasabban imádkozhattunk a kápolnában, mert szombaton egy fél órával hamarabb van a mise, így a személyes imához is nyertünk egy fél órát pluszba, ami elmondhatatlanul jól esett. Utána ma is ablakpucolás volt a délelőtti program, csak most a kápolna volt a soros. Közben kaptunk egy különleges adományt. Egy nő telefonált, Kriszta vette fel, és miután lerakta a kagylót, mondta, hogy kapunk egy padot ajándékba. Már a legelső hetektől olyan furcsának és üresnek éreztem a kertet, és zavart, hogy még egy szék vagy pad sincs, mint az átlagos angol parkokban és kertekben, hogy időnként leülhessen az ember egy kicsit beszélgetni, olvasni vagy akár a környezetben gyönyörködni. Tényleg vágytam egy padra, erre most kapunk egyet csak úgy ajándékba, és volt egy olyan érzésem, hogy ez nem teljesen véletlen egybeesés. A telefonhívás után körülbelül egy órával be is hajtott egy kocsi a parkolónkba, és András hátravitte a fehér műanyagpadot a kertbe. Tökéletesnek tűnt, mivel így még csak olyan hideg sem lesz, mint a fém- vagy kőpadok, amilyenekkel amúgy tele van ez az ország. A nővér megmutatta, hogy hol legyen a helye, majd én lehettem a legelső, aki kipróbálja. Olyan jó volt ráülni, és mikor pár másodperccel később még a nap is kisütött, az volt az érzésem, hogy ez az új kedvenc helyem a kertben, és semmi kedvem sem volt felállni onnan. Kicsit olyan volt, mintha még Isten is az én kívánságaimat lesné, hogy mire lehet még szükségem, hogy jól érezzem magam.
Később nagy örömömre kiderült, hogy mivel Kriszta is meg a nővér is az esti misére akarnak menni, négytől lesz az ebéd, így nyugodtan végzünk majd a megbeszélt elektronikus találkozóig. Ez megnyugtatott, de ahogy közeledett az idő, mégis egyre idegesebb lettem, mert negyed ötkor még nem csengettek az ételhez. Valamikor fél körül kezdtünk enni, és nem fejeztük be egy félóra alatt, így el kellett kérezzek az utolsó percekről. Szerencsére Attila se volt még belépve, így nem kellett rám várjon. Örültem, hogy ismerős hangot hallhattam, és nagyon-nagyon jót beszélgettünk. Elmondtam neki is a legfőbb fájdalmaimat és nehézségeimet a hellyel kapcsolatban, de nem azt mondta, hogy ha lelkileg nem adott semmit a hely, akkor menjek haza, hanem rávilágított olyan dolgokra, amikre én korábban nem feltétlenül gondoltam, és elmagyarázott néhány szempontot, ami rámutatott arra, hogy miért látok és tapasztalok meg egyes dolgokat teljesen másképp, és miért érzem ennyire nehéznek ezeket az imákat például. Nagyon sokat segített ez a beszélgetés, és nemcsak megértettem sok mindent, de el is gondolkodtatott pár dolgon, és azt is felismertem, hogy úgy eleve a fő irányvonalat tévesztettem el, és nagyon rosszfelé indultam itt már rögtön az elején, pedig teljesen másképp, Istenre figyelve kellett volna megéljem a napjaimat, és mindenben azt keressem, hogy mit mond ez Vele kapcsolatban, s hogy tanít ezek által, és mire akar felkészíteni ezzel az egész idővel, mert lehet, hogy bizonyos szolgálatokban is növekedhetek itt, például dicsőítés vagy imaszolgálat, de az is lehet, hogy egyszerűen csak más, új módon akarja a hitemet növelni, viszont bármelyikről is legyen szó, nem feltétlenül fog látszani három hét után az eredmény annál is inkább, mert ezalatt egy kulturálisan is új környezetbe kellett beilleszkedni, meg az imaidőm se működött rendesen. Ezen kívül pedig mondott még néhány gondolatot az itteni emberekkel kapcsolatban, amiknek a segítségével valahogy őket is jobban meg tudtam érteni, és kezdtem kicsit másképp gondolni rájuk, de ami a legfontosabb, hogy annak ellenére, hogy még potyogtak a könnyeim, egyre inkább kezdtem megnyugodni, és mire megköszöntem a beszélgetést és elbúcsúztunk, aztán meg lementem a kápolnába még egy kicsit mérlegelni, arra már teljesen békés voltam, és annak ellenére, hogy határozott válaszom még nem volt, éreztem, hogy nagyon sok minden megváltozott bennem, és biztosan másképp fogom látni és megélni ezentúl a napokat, kezdve attól, hogy a zsolozsmát nem üres imamondásnak, hanem közös Bibliaolvasásnak fogom tekinteni, amiben keresni fogom, hogy mit üzen nekem Isten általa.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése