3. nap - első szolgálat

Most éjjel mérföldekkel jobban aludtam, mint múlt éjszaka, és reggel, amikor kinyitottam a szemem, egy nagyon szép dolgot láttam, az ágyam fölött ugyanis volt egy kép, ami bizonyára szándékosan van fejjel lefele felragasztva a ferde falra, viszont a kép jellege megengedi, hogy ne legyen zavaró a szemnek, hogy ha nappal ránéz, mivel nem tűnik fel egyből, hogy fordítva van feltéve, viszont ha valaki az ágyban fekszik, és felnéz rá, akkor pont jó irányból látja. A kép amúgy egy erdőt ábrázol, amely lentről felfele van lefotózva, és a fák koronái között látszik a gyönyörű kék ég a bárányfelhőkkel. Annyira jól esett ránézni, és az a szép eget látni, hogy el is mosolyodtam tőle, és arra gondoltam, hogy tudott valamit az, aki ezt a képet tette ide, mert Angliában általában többször van nagyon beborulva, mint ahányszor tiszta az ég, s ha az ember egy ilyen látványra pillantva ébred, akkor bizonyára úgy is jó napja lesz, ha kint épp borús az idő.

Amúgy kint sem volt túlságosan felhős, és tényleg semmi okom se lehet panaszkodni az időjárásra, hisz eddig amióta itt vagyok, még egyszer sem esett az eső, és kimondottan kellemes, derűs idő volt, néha feltámadt egy kicsit a szél, vagy megjelent néhány sötétebb felhő, de túlnyomórészt tényleg vidám időjárás uralkodott. Miután felkeltem, lenéztem a kertbe, ugyanis a szobaablakom ugyanúgy a kertre nyílik, mint az ebédlőé. Ez amúgy valahogy még mindig nagyon furcsának tűnik nekem, szép fák és bokrok vannak benne oldalt, de a közepe valahogy olyan üres, bár lehet, hogy ez csak nekem tűnik túl zavarónak, de szerintem szokatlan.

Gyors öltözés után lementem reggelizni, mert szólt a nővér, hogy szombaton 9:30-tól van a mise, s hogy tudjak még enni jóval előtte. Ahogy véget ért a szertartás és az emberek elkezdtek felállni és kimenni, észrevettem, hogy a pap bement gyóntatni a fülkébe, s az emberek sorra mennek be. Volt egy olyan gondolatom, hogy nekem is be kéne menni, mert már időszerű lett volna a gyónás, de elhessegettem magamtól a gondolatot, merthát hogy mehetnék én, holott egyetlen imájukat sem tudom, fogalmam sincs mit kell mondani, s amúgy se tudok angolul, így egyszerűen csak ott maradtam a templomban egy kicsit. Időközben egyre inkább fogytak az emberek a sorban, s mikor a legutolsó nénike is kijött, akkor gondoltam, hogy biztosan pár pillanat múlva kijön a pap is, aztán eltelt öt perc is, és még mindig nem jött ki onnan, pedig az emberek már rég elmentek. Mind az járt az eszembe, hogy hát mire vár ez, aztán hirtelen jött egy olyan érzésem, hogy mégiscsak be kellene menjek, így összeszedtem magam, s beléptem az amúgy nagyon szokatlan fülkébe. Meglehetősen nagy, tágas tér van odabent, s a fal végén vastag bíborfüggöny a térdeplő mellett, értelemszerűen a másik oldalán pedig a pap ül. Mivel már rég nem volt bent senki, még abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán szabad-e bemenni, ezért egyszerűen elnézést kértem, s mikor visszaválaszolt a pap, akkor mondtam, hogy hát nem igazán tudok angolul, de legnagyobb meglepetésemre nagyon kedvesen, szeretetteljes hanggal azt mondta, hogy az nem baj, s erre már csuktam is be magam mögött az ajtót, és közelebb mentem hozzá. Mondtam neki, hogy nem tudom az imákat angolul, mire mondta, hogy nem baj az, majd végig ő kérdezett, hogy mikor gyóntam utoljára, meg mit követtem el azóta, tehát végig vezetett a kérdéseivel, és hatalmas elképedésemre minden szó egyből jött, szinte nem is kellett gondolkozzak semmit, komolyabb nehézségek nélkül el tudtam angolul is mondani mindent, pedig korábban meg voltam győződve, hogy nem fog menni. Aztán rákérdezett egy imára, hogy tudom-e azt a saját nyelvemen, s hogy biztos legyek benne, még el is kezdte mondani az elejét, hogy be tudjam azonosítani, hogy mit kell majd mondjak elégtételül, a bűnbánati ima szövege meg eleve le volt írva a gyóntatószékben, de még csak azt sem kérte, hogy így elmondjam, hanem azt is leegyszerűsítette nekem. Végig nagyon-nagyon aranyos és kedves volt, annyira feltöltődtem ettől a gyónástól, hogy szinte repültem utána vissza a házig, s mosolyogva meséltem el Krisztának, hogy összejött életem legelső angol nyelvű gyónása.

A reggeli ima amúgy ma mise után volt tizenegytől, és nagy örömömre nem mondtunk zsolozsmát, viszont mikor befejeztük a kis piros füzetet, akkor elővették a rózsafüzért, s elkezdték mondani, bár szerencsére nem azt a hosszú formájú változatot, amit én ismerek, hanem egy rövidebbet, ami kb. tíz percet vett igénybe mindenestől vagy még annyit se, de mindenképp hamarabb véget ért. Mikor befejeztük az imát, a nővér adott nekem és Tündének ajándékba egy-egy rózsafüzért, amelyet még Indiából hozott, majd leosztotta a különböző tennivalókat. Szólt, hogy a kápolnában a virágok vizének a cserélése az én feladatom lesz majd, s minden nap le kell majd ellenőrizzem, hogy legyen nekik vizük, s az előtérben levő növények öntözése is hozzám tartozik. Ezt hamar megoldottam, majd elmentünk misére. Délben, mikor enni mentem pont úgy alakult, hogy Tünde és a nővér is akkor volt ott, és szólt nekünk, hogy délután majd lesz egy evangelizációs feladatunk, mégpedig az, hogy kimegyünk a főutcára, ahol az üzletek vannak, elmondunk egy tized rózsafüzért, nyelveken imádkozunk, és amennyiben közben valaki odajön hozzánk, akkor beszélgetünk vele. Ezt később meg is tettük. Egy férfi ült oda mellénk, és többször is megszólított, kérdezgetett dolgokat, én meg próbáltam válaszolgatni. Eltelt így néhány perc, majd megköszönte a beszélgetést és elment. Szerintem valaki olyan ember lehet, aki egyedül él, és nincs kihez szóljon, mert annak ellenére, hogy felét se értettük annak, amit mond, meg mi se nagyon tudtuk magunkat vele megértetni, egészen lelkesen beszélt, és szerintem egyszerűen csak örült a társaságnak egy kicsit. Ez után mi is szépen visszasétáltunk a házhoz, majd ebédeltünk, és az estebéd után ismét elmentünk arra a találkozóra, amin a tegnap is voltunk a református templomban. Ismét nagyon csodálatos dicsőítés volt az elején, és a tanító is bátorító dolgokat mondott, majd imánál most este mi is kimentünk a lányokkal. Miután mindenkiért imádkozott általánosan a gyógyulásért, mi még egy külön imát is kaptunk, mikor kiderült, hogy nem idevalósiak vagyunk, hogy áldás legyen majd rajtunk és az ittlétünkön. Összességében nekem nagyon tetszett az este. Onnan hazafele beszélgettünk még egy keveset, majd lassan nyugovóra tértünk.