Ma egy nagyon különleges nap volt. Szeptember elseje van, ami azt jelenti, hogy egy hónappal ezelőtt már nagyban pakoltam és készültem az indulásra, kereken két hónapja fejeztem be az egyetemet, mert aznap volt a védés, pontosan három hónapja, június elsején döntöttem el Budapesten, hogy eljövök ide egy hónapra, és majdnem napra pontosan négy hónapja találkoztam először a nővérrel, és beszélgettünk arról, hogy talán arra hív Isten, hogy itt legyek és szolgáljak velük. Érdekes most minderre visszagondolni főleg úgy, hogy (akarva-akaratlan) pont a mai napot tűztem ki határidőnek, hogy eldöntsem, hogy szeretnék-e maradni itt tovább egy évet, vagy sem.
Ez a nap olyan szempontból is különleges, hogy Angliában mostantól kezdődik a tanév, viszont ami számomra ennél sokkal jelentősebb, az ősz is most kezdődik igazán, és annak ellenére, hogy szépen sütött a nap, meglehetősen csípős hideg szél fújt odakint, és nagyon fáztam.
Mivel vasárnap volt, a napom fele a főzésről szólt. Már reggel beköltöztem a konyhába, mert a mai nézett ki az eddigi legbonyolultabb süteménynek, és sok időre volt szükségem, hogy elkészüljön, így fontos volt időben elkezdeni. Szilvás lepény volt betervezve, amihez már pénteken megvettük Krisztával a szilvát. Azzal kezdtem, hogy megmostam és felvágtam darabokra, majd mikor ez meglett, nekiálltam meggyúrni a tésztát. Elég sok időbe telt, mire elkészült, de sikerült komolyabb problémák nélkül összerakni, közben pedig megfőztem a krumplit a körítéshez. Ez után fogtam neki, hogy a zöldpaszulyleveshez előkészítsem a hozzávalókat. Miután sikerült odatenni főni, elkezdtem felvágni a húst a bécsi szelethez. Ekkor jött Tünde, hogy megkérdezze, segíthet-e, és mikor az órára néztem, jöttem rá, hogy annak ellenére, hogy nem álltam meg, nagyon le vagyok maradva, így megkértem, hogy pucolja meg és vágja fel a krumplit. Innentől arrafele mind a ketten gőzerővel dolgoztunk, de így is csak negyedóra késéssel lettünk meg az egésszel. Az étel amúgy nagyon ízlett a társaságnak, viszont a sütemény nem lett olyan, mint kellett volna, mert valamiért nem nőtt fel a tészta, nagyon lapos maradt, és külsőre se lett igazán szép, viszont az íze nem volt olyan rossz.
A délutánnak nagyon örültem, mert végre sikerült megírni és elküldeni olyan leveleket és beszámolókat, amiket már körülbelül két hete szerettem volna, de vagy időhiány, vagy lemaradás vagy más miatt nem tudtam eddig sehogy se elintézni őket. Utána hatra mentem estimisére, ami megint számtalan meglepetést tartogatott a számomra. Azzal kezdődött, hogy egy pasas valamilyen kék könyvet nyújtott felém az ajtónál. Megkérdeztem, hogy mi az, mert akármit nem veszek el. Mondta, hogy azért van, hogy énekeljünk. Meglepődve vettem el a könyvet, és azzal a kezemben kerestem egy helyet. Miután letettem ezt a kék könyvet magam mellé, elvettem a pirosat a pad széléről, amiben az olvasmányok meg minden benne van a vasárnapi szertartásokhoz, és még a lapjaimat is elővettem a miserenddel meg a hitévés imával, egy percig az volt az érzésem, hogy fogalmam sincs, hogy melyikhez kapjak a sok közül, ha elkezdődik a mise. Amikor csengettek bevonuláskor szokás szerint felálltunk, majd hirtelen egy meglehetősen furcsa zene kezdett el szólni a hangszórókból, amire én összerezzentem, de az emberek többségének nem okozott gondot, egyszerűen csak elkezdtek énekelni rá. Előrenéztem, és leolvastam az első számot a tábláról, és odalapoztam az énekeskönyvben, de sehogy se találtam meg, hogy hol tartanak. Már valami két szakaszt végigénekelhettek, mire beazonosítottam, hogy biztosan nem erről a dalról van szó, így aztán megpróbálkoztam a második számmal, de mire megtaláltam a dalt, meg azt, hogy a szövegben hol tartanak, arra már az utolsó szavakat énekelték és aztán elhallgattak. A fekete pap misézett, köszöntötte a híveket, majd elkezdődött a szertartás a megszokott rendben. A második éneket akkor kezdték énekelni, amikor a perselyezés volt. Én ismét megijedtem a hirtelen hangra, és továbbra is csak azon csodálkoztam, hogy lehet ilyesmit elképzelni templomi zenének. Amikor a legelső dalt hallottam, azt se tudtam, hogy inkább sírjak vagy nevessek, a második már nem lepett meg annyira, de továbbra se tudom hova tenni az egészet. Elég nehéz lenne bármihez is hasonlítani, de hogy mégis el lehessen képzelni valahogy, kicsit olyan hangulata van, mint egy gyenge bálon vagy esküvőn, mikor meg van hívva egy zenész, és egy szál szintivel próbál valamilyen mulatós zenét produkálni, de hogy ne nagyon tűnjön fel, hogy egyedül van, ezért mindenféle effektusokat rátesz arra az amúgy meglehetősen idegesítően monoton mulatós alaphangra. Ez is kb. ilyen volt. Amúgy elég valószínű, hogy nincs nekik olyan, hogy kántor, aki rendes hangszeren játszhatna és esetleg még énekelne is hozzá (hisz van orgona a templomban, tehát nem ezzel lenne a baj), így a különböző daloknak a zenei alaphangjait játsszák le felvételről, a jónép pedig énekel rá. Fura volt ezt hallgatni, mert megszoktam már itt a csendes miséket, viszont mégis többször mondtam, hogy jobban szeretném, ha legalább néha zenés lenne, erre ez most az, de egyáltalán nem olyan értelemben, ahogy én azt gondoltam, bár annyira szörnyű nem volt, csak elmondhatatlanul furcsa, és (bár nem hittem, hogy valaha ilyet mondok, hisz mindig én lázadtam a piariban az orgonás misék ellen, és sztrájkoltam, hogy legyen gyakrabban gitáros) most mégis inkább kívántam volna az otthoni megszokott uncsi orgonás dalokat. Szerencsére legalább a harmadik ének másmilyen volt, amit a misének a legvégén énekeltünk kivonuláskor (a többi rész ugyanúgy némán telt el, mint mindig). Az utolsó dal nem volt ennyire erőltetett, és mulatós jellege se volt, viszont egészen különleges hangulatot idézett, és az alaphangszeren kívül egész jól lehetett hallani benne egy kongát vagy valamilyen kicsi kézidobot, ami nagyon feldobta az egészet. Ez tényleg tetszett, és el tudtam volna képzelni, hogy hasonlókból álljanak ezentúl a misék, de ha mondjuk nem is lesznek úgy, ahogy szeretném, ez a pár dal azért csak adott egy minimális kis lendületet az egésznek, ezen kívül meg végre hallhattam egy majdnem normális hosszúságú prédikációt is, aminek szintén nagyon örültem, és egészen lelkesen tértem vissza a házhoz.
Ezek után történt még valami, amire eddig nem volt példa, amióta itt vagyok, mégpedig az, hogy engedélyt kértem arra, hogy ha lehetséges, akkor fürödhessek rendesen a kádban, mert hajmosáskor nem nagyon férek a tus alatt, azon kívül meg otthon is eleve úgy szoktam meg, hogy kádban mossak hajat, nem utolsó sorban pedig ott nagyon jól el lehet egy kicsit lazítani, és elgondolkodásra, merengésre is ideális egy forró fürdő. Arra is gondoltam, hogy ha nem szabad minden héten, legalább havonta egyszer hadd fürödhessek, bár nem hiszem, hogy gondot jelenthetne bárkinek, és vízből se fogy több, mintha tus alatt kellene egy csomót mossam a hajam, viszont Kriszta minden további nélkül azt mondta, hogy lehet, és hogy ő is szokott, így megbeszéltem Tündével, hogy mikor akar tusolni, hogy ne hátráltassam, és este kiutaltam magamnak egy forró fürdőt, amitől nem csak nagyon otthonos hangulatom lett, de valóban ki tudtam lazítani közben, és át tudtam gondolni még pár dolgot a vízben ázva. Ez után jöttem fel a szobába, hogy megtegyem azt, ami miatt valóban a legkülönlegesebb ez a nap, mégpedig azt, hogy eldöntsem, hogy akkor mi legyen, úgyhogy most szépen megyek, imádkozok egyet, előveszem újra a jegyzeteimet, átnézem és kiértékelem őket, majd eldöntöm, hogy hol töltöm az elkövetkező évet.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése