Nem indult túlságosan jól ez a nap. Az egész délelőtt vitákkal és nézeteltérésekkel telt el. Először Krisztával volt egy kis véleményeltérésünk a szombat délelőtti misékre vonatkozóan, ugyanis úgy alakult, hogy egyszerre mentünk be a templomba, és mivel látta, hogy nem vettem el a fehér lapot a Mária-ikonos imákkal, azt hitte, elfelejtettem, és hozott nekem egyet. Mondtam, hogy nem kell, mert én nem szoktam ezeket felolvasni, mire azt mondta, hogy az elég baj. Válaszoltam, hogy sajnálom, de akkor sem fogom őket elmondani, mert senki nem kötelezhet rá, és ha valakinek valami baja van ezzel, akkor egyszerűen az esti misére fogok ezentúl járni szombatonként. Azt suttogta erre, hogy ezzel Istent bántom meg és nem az embereket, majd tovább nem fojtatta, mert már kezdődött a mise, de amúgy szerintem nem volt igaza. Nem kötelezhet senki arra, hogy ezeket az imákat is mind végigmondjam, mert a misének se (alapvető) része és az egyház sem kéri, azon kívül pedig én nem olyannak ismerem Istent hogy megharagudna érte, hogy nem imádkozok minden szombat reggel egy ronda ikonhoz. Ő egyszerűen nem ilyen, és ilyenkor, amikor valami hasonló előjön, mindig bánom, hogy itt vagyok, mert azt érzem, hogy ennek az ikondicsőítésnek a kényszere is csak egy a sok olyan elem közül, ami szó szerint öli a hitemet, és teljes szívemből kívánom, hogy bárcsak otthon lehetnék a Kelnél, Mécsesnél, Szent Andrásnál, ahol mindezen üres és monoton imák nélkül is lehetett gyakorolni a hitünket, ami amúgy sokkal élőbb volt, mint itt amilyen, és nem utolsó sorban lehetett szolgálni olyan területeken, aminek nemcsak értelme, de végül gyümölcse is volt.
Mise után neki akartam fogni a konyhai szekrényajtók letörlésének, ahogy a nővér kérte tegnap, de hirtelen rájött az öt perc, és számon kérte az összes többi konyhai nagytakarításra vonatkozó feladatot is, amit nem is mára, hanem az elkövetkező három hétre mondott még a tegnap délután. Az elején azt hittem, hogy egyszerűen csak elfelejtette, hogy mit beszéltünk, ami könnyen megtörténhetett volna, de kiderült, hogy nem, és a lehető legszigorúbb követelő hangnemmel utasított arra, hogy mindent csináljak meg még ma: az összes pult letörlését, mindkét hűtőszekrény kipakolását és kitakarítását, az összes szekrény tetején lévő dolog levevését, lemosását, és a szekrények tetejének letörlését, a dolgok visszapakolását, a plafon szélén lévő pókhálók leszedését, és az összes szekrényajtó lemosását, mindezt pedig másfél-két óra alatt akarta elvégeztetni. Azt hittem megőrülök, mikor meghallottam, és amikor el akartam magyarázni neki, hogy melyik munkát melyik hétre adta ki múlt délután, és hogy ennyi mindent nem lehet ilyen rövid idő alatt megcsinálni, kiabálni és cirkuszolni kezdett, hogy márpedig csináljam és kész. Mondjuk egy idő után ő is belátta, hogy ez mégiscsak sok, és megkérte Tündét meg Andrást, hogy ők is segítsenek, így végül ők is konyhatakarításra kényszerültek, de hát nem volt mit tenni, ha a nővér ezt vette a fejébe, akkor ezt kellett csinálni. Gőzerővel dolgoztunk mind a hárman, hol az egyikünk mászott fel a szekrények tetejéhez, hol a másik, csináltunk mindent, ahogy tudtunk, hogy lehetőleg eredményesen és hamar menjen, így végül kb. másfél óra alatt mégiscsak meglett, de nagy munka volt, és egyedül biztosan estig sem lettem volna meg vele. A hangulatom amúgy végig borzalmas volt, és nagyon utáltam az egész házat, de különösen a nővérnek a makacsságát és szeszélyét, hogy minden csak akkor és úgy jó, ahogy a fejében van, és az sem egy stabil dolog, hanem akár három perc alatt is feje tetejére állhat a világ, és megváltoztathat minden korábban elhangzott mondatot. Mondjuk amikor kiment a konyhából, és a többiekkel maradtunk, elkezdtünk másféle dolgokról beszélgetni úgy takarítás közben, és az kicsit elterelte a figyelmemet, és Andrásnak a sok fárasztó poénja egy idő után kicsit fel is vidított, de akkor is az a gondolat volt a leghangosabb bennem, hogy HAZA AKAROK MENNI!!!, HAZA a saját közösségemhez, és azokhoz a testvérekhez, akikkel tudunk együtt szolgálni, és valóban teszünk is valamit, nemcsak vegetálunk egy házban, és lógatjuk a lábunkat, mintha semmi se lenne a világon, csak a házimunka, HAZA a saját városomba, ahol ismerőseim, barátaim vannak, akikkel találkozhatok, és valóban mély lelki beszélgetéseink is lehetnek, és ahol vannak programok, amikre elmehetek, és nem kell este tízkor bezárkózzak a szobámba, és nem utolsó sorban HAZA a saját lakásomba, ahol akkor takarítok, amikor kedvem tartja, és nem kell szívrohamot kapjak, ha egyetlen morzsa ott marad az asztalon, vagy egy kávécsepp kerül a pultra, hogy jaj Istenem, mit gondol majd rólunk a fél város, ha ezt valaki meglátja és elmondja másoknak.
Miután végeztünk a konyhában, bementem a kápolnába imádkozni. Még mindig eléggé zaklatott voltam, és ez ima alatt se lett sokkal jobb. Mondjuk volt egy olyan benyomásom, hogy mégiscsak van valami értelme annak, hogy itt vagyok, de még mindig nem kaptam választ arra, hogy mi ez, és csak remélni tudom, hogy valamikor az egy év folyamán lesz legalább egyetlen olyan dolog, ami feltölt vagy ad valami olyasmit, amit otthon nem kaphattam volna meg, vagy én használhatok valakinek vagy csinálhatok bármi olyasmit, amire más nem lenne képes, hogy lássam az értelmét annak, hogy itt vagyok, és miért kínlódom végig ezt az időt, és hogy nem volt hiábavaló az egész. Egyelőre viszont még semmi nyoma sincs bármi ilyesminek.
A nap hátralevő része szabad volt, s mivel tegnap este nagyon belemerültem az olvasásba, és befejeztem a német könyvet, amit még ideúton kezdtem el, következőként pedig a Narnia krónikáit akarom elolvasni angolul, de azt leghamarabb hétfőn tudom kivenni a könyvtárból, ezért a délutánt kötéssel töltöttem, és hogy ne legyen az túl unalmas csak úgy önmagában, közben filmet néztem. Lassan már megvan a fele a kardigánnak, egyre nagyobb, és ha így haladok, kb. két héten belül be is fejezem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése