30. nap - kiábrándító hírek

A mai nap jó eséllyel pályázhatna az itteni legrosszabb napom címért. Még ki se nyitottam a szemem, már tudtam, hogy zuhog az eső, mert tisztán lehetett hallani, ahogy ömlik le a csatornán a víz. Nem volt valami biztató látvány kinézni a hatalmas szürkeségre, amiből csak úgy zúdul lefele a víz. Igazából, ha otthon látnám, egyáltalán nem keserednék el, mert ott tudom, hogy csak időszakos az ilyesmi, itt viszont mondták, hogy szeptemberben elkezd esni az eső, s utána nem is nagyon szokta abbahagyni, így sejtettem, hogy itt most valami komolyabbról van szó, mint egy kis múló felhősödés. Amikor lementem a kápolnába, András megvigasztalt, hogy valószínűleg egészen júniusig ilyen idő lesz, amit később Kriszta kijavított, hogy lehet, hogy még tovább is, mivel idén is júliusban kezdődött a nyár, szóval ne várjunk túl sok jót ettől, bár néha van hogy egy-egy félórára eláll az eső, vagy nagy ritkán havazik is, bár az nem jellemző, szóval elő lehet nyugodtan szedni a mindenféle meleg ruhákat. Igen ám, de mit? Én egy hónapra készültem, és semmi téli alkalmatosságot nem hoztam magammal. A legmelegebb cipőm is egy félig nyitott vékony lábbeli, amit ilyen időben otthon már nem is biztos, hogy felvennék, de ha most még el is lehet viselni, amíg csak esik, de ha le is hűl nagyon az idő, akkor biztosan belefagy a lábam. Amúgy Kriszta megnyugtatott, hogy az itteni cipőktől se sokat reméljek, mert kb. 2-4 hét alatt mindegyik eltörik, elszakad vagy valami egyéb baja lesz, mert nagyon rossz minőségűek, ami meg jó, az száz font körül van, amennyi pénzünk tuti nincs rá. Azon kívül meg télikabátom sincs, van egy vékony őszi-tavaszi, amit nem igazán tudok elképzelni szoknya mellé, de egy idő után más választásom úgyse lesz, ha nem akarok megfagyni, viszont vastag télikabátot nem hoztam, hisz tényleg egy hónapra jöttem, és azt hittem, hogy amennyiben maradok, vagy haza tudok még menni csomagokért (ami mostmár lehetetlennek látszik), vagy pedig el lehet valahogy küldetni, ami szintén egyre nehezebben tűnik megvalósíthatónak. Új télikabátot és minden egyebet meg nem nagyon szeretnék venni, mert otthon már van, és nem csak azért, mert sajnálom rá a pénzt, de azért is, mert ha itt veszek valamit, akkor azt aztán haza is kell majd valahogy szállítani, csomagom pedig már errefele rengeteg volt, és azok se fognak elpárologni jövő nyárig. A lényeg az, hogy a helyzet egyre rosszabbnak látszott, és még csak reggel volt. 

Misére menet, de még inkább hazafele jövet nagyon eláztam, főleg deréktól lefele, ahol nem véd az ernyő, és a szoknya meg eleve hamar beázik, és természetesen eleve hidegebb volt kint is, így becsületesen fáztam. Délelőtt takarítottunk, majd mivel Tünde mondta, hogy szeretne megtanulni furulyázni, rajzoltam egy fogástáblázatot, de odáig nem jutottam, hogy el is magyarázzam neki, mert kicsit később elmentünk Krisztával bevásárolni a hétvégére. Délután, miután mindent elpakoltunk, és én épp készültem enni valamit, megjelent András, és kérte, hogy beszélgessünk egy keveset angolul, mert azzal mind a ketten tanulnánk, így a konyhában evés meg az előkészületek közben társalogtunk egy keveset, majd szólt a nővér, hogy Tündével menjünk be a kápolnába. Innentől arrafele aztán végképp elromlott a napom.

A nővér ideadta az elköteleződés szövegét, amit majd fel kell olvassunk másnap, és alá kell írjunk. Elmondott még pár alapvető dolgot a közösség szabályairól, de ezeket már tudtuk, hisz egy hónapja mind ezeket halljuk. Rákérdezett, hogy van-e esetleg bármilyen kérdésünk, amire én megkérdeztem, hogy mikor mehetünk haza (mármint az ünnepekre). Erre erélyesen válaszolta, hogy természetesen majd egy év múlva mehetünk haza, miután lejár az elköteleződésünk. Mondtam, hogy én reméltem, hogy lesz legalább egy heti szünetünk karácsony körül, hogy hazamehessünk. Erre ő is elmagyarázta azt, amit a múltkor Kriszta, csak sokkal erélyesebben, hogy de hát egy közösség vagyunk, együtt élünk, természetes, hogy együtt ünnepeljük a karácsonyt és az összes vallásos ünnepet. Én mondjuk nem is a karácsonyra gondoltam, mert ezzel kapcsolatban már múlt szerdán kiábrándított Kriszta, hogy ne is álmodjak róla, hogy arra hazamehetek, de én úgy értettem, hogy az után viszont el lehet utazni mondjuk szilveszterre, s aztán januárban visszajönni. Mikor a nővérnek ezt említettem, akkor azt mondta, hogy hát az lehetséges, hogy arra elutazzak, ha nagyon akarok, de csak ha van rá elég pénzem, hogy kifizessem az utat, viszont látszott, hogy neki ebben a változatban se tetszik jobban az ötlet, és azt szeretné, ha nem mennék sehová. Ezt nagyon rosszul esett, nem csak azért, mert én korábban egyáltalán nem hallottam semmit még csak arról se, hogy karácsonyra nem mehetünk haza, bár azt múlt héten már felfogtam, de abból még nem következett nekem az, hogy a szilveszterrel is ez a helyzet, és ha ezt tudták korábban is, merthogy gondolom, nem most találták ki, legalább szólhattak volna előre, hogy "hé te hülye, ha lesz annyi merszed, hogy elgyere ide egy hónapra, és netán leszel annyira bolond, hogy elköteleződjél, akkor itt pusztulhatsz meg egy évig, mert esélyed sincs hazalátogatni, hacsak nem vagy közben milliomos", nem másért, de legalább egy télikabátot és egy csizmát beraktam volna akkor még egy külön táskába, mert annyi mellett, az még igazán elfért volna, és el is hoztam volna, ha tudom, hogy ennyire helyhez és a hülye szabályokhoz leszek kötve. Nem arról van szó, tényleg meg tudnám venni őket, ha nagyon akarnám, de teljesen fölöslegesnek látom, hogy pénzt költsek rá, holott amúgy van minden téli alkalmatosságom, de még álmomban se gondoltam rá, hogy nem lesz lehetőségem elhozni vagy elhozatni otthonról, ha úgy döntök, hogy mégis maradnék egy évre. Ha csak egy szóval is mondta volna ezt előre valaki, mennyivel másképp készültem volna mindenre... Hogy is mondjam... pont erre a hírre volt még szükségem az imák meg egyebek miatti közösségből való kiábrándultságom után. Nagyon kiakadtam ettől, de a könnyeimmel igyekeztem várni, míg a nővér elmegy. Előtte még volt pár kérdésünk, nekem is, meg Tündének is. Szerencsére legalább a rendszeres testmozgás és könyvtárlátogatás ellen nem volt semmi kifogása, sőt mondta, hogy segít beiratkozni, mert ott igazolni kell, hogy itt lakunk, és eljön velünk, hogy ezt bizonyítsa, bár a hangulatomon jóformán semmit se javított már ez a kedves gesztus. Amúgy mikor Tünde mondta, hogy majd jövő nyáron neki haza kell utazni államvizsgázni, akkor azt válaszolta a nővér, hogy természetesen mehet, és a közösség kifizeti a oda-visszaútját, meg a vizsgadíjat is, mert kifizetnek mindent, amire a közösség tagjainak szüksége van, de azt nem fizetik ki, hogy az év közepén hazautazzanak csak úgy egyet (az ünnepekre). És azt is mondta, hogy amikor ő belépett a rendbe, akkor először három év után mehetett haza, már nem azért, de ez nem zárda, és nekem eszem ágában sincs apácának lenni. Egyszerűen nem értem én ezt, lehet hogy túl korlátolt vagyok ahhoz, hogy felfoghassam, nem tudom, de annyira rosszul esett, hogy nem mehetek majd haza, hogy azt el se tudom mondani. Mondjuk az még megfordult a fejemben, hogy talán mégiscsak hazautazhatnék, ha valóban kifizetik az év lejártával a hazautat, mert akkor azt a keveset, amit félretettem ilyen célra, akkor abból hazamehetnék, mert akkor nem kell tartogassam az év végére, mert az a rész megoldódna, de egyáltalán nem biztos, hogy elég lesz így is. Pedig én annyira haza szerettem volna menni. Már az eléggé megviselt, hogy itt kell karácsonyozni, ebben a hideg, barátságtalan országban, de azt még valahogy el tudtam volna fogadni, ha két napra rá mondjuk hazautazhattam volna, s akkor még mindig lett volna egy kis lehetőség a családdal összeülni a fa körül, de így biztos lőttek neki. S nem csak a karácsonynak, de az egész szilveszternek is, hisz a Mécsessel, Kellel, vagy bárki innen ismerős emberkével szerettem volna köszönteni az újévet, sőt még azt is elterveztem, hogy január első hétvégéjén szokott lenni a MEHR Augsburgban, és milyen jó lenne, mert lehetnék pár napot otthon a családdal, szilveszterezhetnék a régi barátokkal, és utána még el is mehetnénk együtt a konferenciára, amiben nem csak az lenne jó, hogy nagyon szeretnék elmenni oda, hanem azért is kézenfekvő lenne, mert akkor onnan nem kéne még egyszer hazautazzak, hanem jöhetnék egyszerűen onnan Németországból tovább, és ötödikén, de legkésőbb hatodikán már ismét itt lehetnék, s szerintem nem panaszkodhatna a nővér, hisz jóformán nem lenne több egy hétnél, de hát na, elfelejthetem ilyen jellegű álmaimat, mivel később felmentem a szobába, és megnéztem, hogy mennyiért lehetne a két ünnep között hazarepülni (hisz mikor minden nap számít, nem utaznék egy hétig földi járműveken), de majd hanyatt estem az ártól, és nyugtáztam, hogy a háromszáz lejecském, amit félretettem az még a hazaút harmadára se lenne elég, nemhogy oda-vissza jegyre, vagy bármi olyasmire, amit én szeretnék. Lehet, hogy gondolhattam volna korábban erre is, hisz az ideutam is drágább volt, de akkor is rosszul esett. Ezek szerint ebből tényleg nem lesz semmi, pedig én akár stoppolva is hajlandó lennék utazni, ha tudnám, hogy úgy ingyen megúszom és időben hazaérek. 

Az a legdurvább, hogy holnap lesz  a  nagy nap, és elképzelésem sincs, hogy hogy lehet úgy elköteleződni, hogy utálom a közösséget imamondásostól, szabályostól, mindenestől, és ezen a mai beszélgetés sem javított túl sokat, viszont én mégis megteszem, mert mindennek ellenére továbbra is biztos vagyok benne, hogy Isten hívott ide, és ezt nekem végig kell csinálni, bármennyire is nem szeretem ezeket a részeit. Továbbra is nagyon zavar sok minden, hogy olyan érzésem van, mintha semmit sem csinálnánk reggeltől estig, legalább is szolgálat garantáltan nulla, hacsak nem megy negatív tartományba. Olyan az egész, mint egy rossz kényszerpihenő, és azt látom a legkevésbé, hogy miért kell itt legyek, de ha Isten ezt akarja, akkor ki fogom bírni.

 Délután beszélgettem Attilával neten keresztül. Próbált egy kis lelket önteni belém, bár elég nehezen sikerült neki. Most is mondott igazán szívhez szóló, elgondolkodtató, bátorító dolgokat, és voltak igazán jó ötletei, hogy mit tehetnék a szabadidőmben, hogy mégiscsak értelmesen teljen el ez az év, ha már itt kell maradjak. Részben ennek hatására fogalmaztam meg és írtam le néhány tervemet az évre, ami valami plusszot és értelmet adhat az ittlétemnek, hisz nem csak úgy fognak akkor ettől arrafele telni a napok, hogy felkelünk, ima, eszünk, ima, szabadidő, és alvás, hanem kicsit tudatosabban is fogok majd figyelni dolgokra. Nyolcat vetettem papírra, ebből négy lelki jellegű, négy pedig inkább hétköznapi. A lelki jellegűek közé tartozik többek között a bibliatanulmányozás (most nemsokára fogom befejezni másodszor az elolvasást, de legalább az Újszövetséget szeretném alaposabban áttanulmányozni, hisz első olvasáskor az volt bennem, hogy legyen egyszer elolvasva, most másodszor figyeltem elsősorban az üzenetre, harmadszor pedig szeretném kicsit alaposabban is megnézni, hogy mi van mögötte), bizonyos számú lelki témájú könyv elolvasása (amiket otthon nem igazán olvasok, mert jóformán semmilyen olvasásra se jut időm), a katekizmus átnézése (hisz a katolikus egyház tanítása sok helyen eléggé ködös a számomra, és én jóformán minden ilyen jellegű felkészítőt átugrottam annak idején) végül pedig az indiai misszió (ami elég nyomós oka volt a maradásnak). A világiabb tervek közül az angol nyelvtanulás tűnik a legfontosabbnak (mert egy haladó szintű nyelvtudást sok helyen tudnék használni), aztán ott van még ehhez kapcsolódóan bizonyos számú angol nyelvű regény elolvasása (ami szókincsfejlesztő tevékenységként fog működni), ezen kívül pedig szeretnék sokat gyakorolni a gitáron (amit később dicsőítésben is lehetne kamatoztatni), és szeretnék rendszeresen valamilyen testmozgást végezni (elsősorban egészségi és közérzeti szempontból). Természetesen mindezt konkrétabban leírtam, de itt most nem részletezem. Ezen kívül pedig újra eldöntöttem, hogy annak ellenére, hogy itt vagyok, nem szeretném elfelejteni az otthoniakat, akik még mindig sokkal közelebb állnak hozzám, mint az itteniek, és továbbra is tartom magam ahhoz, amit az elején eldöntöttem, hogy minden egyes misét felajánlok valamilyen otthoni csoportért, és így támogatom őket innen. Ennek megfelelően mivel minden nap járunk misére, így osztottam be őket:

Hétfő: a KEL-ért, annak vezetőiért és tagjaiért + a leendő tagokért
Kedd: a Páratlan páros imamozgalomért, és a saját kiscsoportomért
Szerda: a Mécsesért, annak vezetőiért és tagjaiért + a leendő tagokért
Csütörtök: saját/aktuális szándékokért (hetente változó)
Péntek: a családomért és annak megtéréséért
Szombat: a kolozsvári és az erdélyi Szent Andrásért
Vasárnap: a vasárnap esti dicsőítésért

Ezt így fontosnak látom, és ezt szeretném az elkövetkezendőkben is tartani.