Ma reggel elég nehezen ébredtem fel, és nagyon kellett siessek, hogy elkészüljek az imára. Csak a legfontosabbakat mondtuk el a piros füzetből, mert még elő kellett készíteni néhány dolgot a lelkinapra a vendégek fogadásához. Gyorsan reggeliztünk, elvégeztük az utolsó simításokat, majd elmentünk misére. Ahogy onnan hazafele jöttünk, már ott állt egy kocsi az udvaron, és elég hamar érkezett a többi is. Elkezdtek érkezni az emberek, és a szentségimádásos hétvégéhez hasonlóan most is kávéval és teával kellett kínálni őket angol módra tejjel és keksszel. Mire mindenki megkapta az innivalóját, amit kért, újabb emberek érkeztek, és tovább zajlott a nyüzsgés. Én személy szerint nagyon szeretem, amikor ilyen rendezvény van, és vendégek jönnek, mert valahogy megtelik élettel a ház, és teljesen más ilyenkor minden, hisz más emberekkel is találkozhatunk, s még ha nem is beszélgetünk túl sokat, mert többnyire leköt a tea- meg kávékiszolgálás, akkor is jó érzés, hogy társaságban vagyunk. Amúgy mindenki nagyon kedves, aranyos, mosolygós, tehát tényleg öröm ezeknek az embereknek programot szervezni. Ahogy eltelt egy kis idő, szólt a nővér, hogy akkor fogjunk neki, így lassan beszállingóztunk a terembe, helyet foglaltunk, majd rövid bevezetővel és dicsőítéssel kezdtük a programot. Ismét Ray jött el a szép kék gitárjával, aki a 40 órás szentségimádáskor is itt volt délben. Annak ellenére, hogy most sem vezette úgy igazán a dicsőítést, csak egymás után énekeltük a dalokat, nagyon jól esett, és én is mosolygós lettem tőle, közben meg figyeltük, hogy az emberek továbbra is egyre csak jönnek. Már amikor bementünk a kápolnába, akkor többen voltunk, mint a múltkor a hétvégén, és azután is folyamatosan érkeztek a résztvevők. Már a harmadik sor plusz szék került be, meg egyre inkább kezdtük feltölteni az összes üres helyet székkel, de ez sem volt elég, hisz egy adott ponton több, mint negyvenen voltunk. Az ebédszünet előtt hárman már a kápolnán kívül is ültek, és a nyitott ajtón keresztül hallgatták a nővér tanítását. Amúgy ezt is eléggé furcsának találtam. Tartalmilag jó dolgokat mondott, és tényleg nagyon pozitívan, biztatóan mesélt a szentségről, a Szentlélek kenetéről, meg a csodákról, viszont most is rengeteg olyan dolgot vett teljesen természetesnek és egyértelműnek, ami amúgy egyáltalán nem az, és láttam időnként néhány megrökönyödött arcot. Nekem személy szerint nem volt új abban, amit mondott, viszont mégis megérintett néhány dolog, amiken még el kell gondolkozzak a közeljövőben, azon kívül pedig néhány imánál valóban éreztem a kenetet is, amiért imádkozott, és tudtam, hogy ez valóban áldásosabbá teheti majd a további szolgálatokat, mert több olyan területért is imádkozott, amikben vagy tevékenykedek már, vagy elhívást érzek rá, így valóban aktuális volt a számomra is. Napközben amúgy volt még egy ebéd- és egy második tea- és kávészünet is, amikor ugyanazt végigcsináltuk megint, mint a reggel, vagyis mindenkit végigkínáltunk innivalóval, meg időnként pár emberrel váltottunk még néhány szót. Nagyon szimpatikusnak találok itt több személyt is, és néhányukkal eljutottunk egy párperces kis társalgásig, mint például az egyik lánnyal meg az apukával a fekete családból, akik csütörtökönként is szoktak járni, és nagyon aranyosak, meg még néhány bácsika is kérdezgetett pár dolgot, és délután, amikor az utolsó szünet volt, akkor eljutottam életem legelső normális angol nyelvű beszélgetéséig is. Van egy fiatal srác, akit mindig hordoznak a szülei különböző programokra és imacsoportokba annak ellenére, hogy ő nem igazán kívánkozik ezekre a helyekre. Elhozták a múltkor a 40 órás szentségimádásra is este, de látszott, hogy nem igazán szerette, el szokták hozni a csütörtöki csoportba is, és a múltkor a 2. péntekibe is elhozták, oda viszont ők már nem jöttek be. Akkor az alkalom végén kérdezett rá, hogy jártam-e már egyetemre, vagy ezután fogok, és elmondtam neki, hogy mit végeztem, de annál tovább nem beszélgettünk, ma viszont mivel láttam, hogy nagyon unatkozik egyedül, a szünetben miután már mindenki megkapta az innivalóját, leültem mellé, és megkérdeztem, hogy szomorú, vagy csak unatkozik. Szándékosan nem akartam azt kérdezni, hogy hogy telik, mert először is a vak is látja, hogy neki nem túl jól, másodszor, meg akkor könnyen elintézhette volna a választ egy tipikus angol tapintatos kijelentéssel, így viszont komolyabban elgondolkodott a válaszon, s a második kérdés után egész jó beszélgetés alakult ki. Nagyon kellett figyeljek, hogy megértsem amit mond, arra meg még inkább, hogy hogy fogalmazzam meg, amit mondani szeretnék úgy, hogy ő is megérthessen, s lehetőleg azt is mondjam, amit akarok, s ne valami hülyeséget, de ahhoz képest, hogy ez volt tényleg az első olyan beszélgetésem, ami nem valaminek az elintézéséről szól vagy arról, hogy "hogy vagy?", "hogy tetszik itt?" "meddig maradsz:?", ahhoz képest egészen jó volt, s nem csak nekem volt sikerélmény, hogy képes voltam angolul kommunikálni, és megértetni magam valakivel, de láttam rajta, hogy ő is hálás a társaságért, mert egész álló nap egyedül ült vagy bent a kápolnában, vagy itt az ebédlőben egy széken, hisz a szülei mind az ismerősökkel voltak, neki meg nem sok társasága akadt. A beszélgetés amúgy annak ellenére, hogy eléggé egyszerű mondatokból állt (főleg a részemről), mégis egészen izgalmas volt, mert több dolog is szóba került az utazástól az idegennyelvekig, és valóban tartalmas is volt, nem csak üres csevej az időjárásról. Nekem minden esetre nagyon jól esett, és láttam, hogy ő is hálás volt érte, így nagyon örültem a lehetőségnek, aztán kis idő után elbúcsúztam, mert mennem kellett a dolgomra, Kriszta meg azonnal fel is váltott, és odaült a helyemre beszélgetni vele.
Ahogy lejárt délután a program, hamar összetakarítottuk a szemetesebb helyeket a házban, majd öltöztünk, és elmentünk egyet enni oda, ahol a Tünde születésnapján is voltunk, mert az egésznapos program miatt nem igazán volt sem idő, sem lehetőség főzni, és mivel korábban valaki támogatott minket egy kis ételrevalóval, elmentünk belőle "carvery"-t enni. Én végigettem ugyanazt a menüt, mint a múltkor. A húsok most is nagyon finomak voltak, és mivel elég nagy mennyiségű krumplit tettem hozzá, nagyon jól laktam, viszont mégis szorítottam a végén egy kis helyet a desszertnek, ami egy hatalmas méretű fagylaltból állt. Az ajánlat alapján kaptunk egy kelyhet, amibe annyi fagyit tehettünk, amennyi jól esik, nem csoda hát, hogy akkora adag lett, mint amekkorát még sosem ettem meg eddig egyszerre, viszont nagyon finom krémes volt, úgyhogy kár lett volna kihagyni annak ellenére, hogy már akkor éreztem, hogy nem tett jót a torkomnak. Nagyon jóllakottan érkeztünk vissza este, és mivel volt még egy kis idő a lefekvésig, nekifogtam a kardigánnak, amit kötni tervezek, és annyira belejöttem, hogy nem csak a szemeket szedtem fel, mint ahogy először gondoltam, hanem egyik sort kötöttem a másik után, úgyhogy mire letettem, három centi már el is készült belőle, így még az a sikerélményem is megvan mára, hogy valamit saját magam számára is tettem, és még ez is belefért ebbe a mozgalmas napba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése