Hétfőn délelőtt, miután szóltam, hogy akkor én is maradok egy évre, felhívta a nővér az iskolát, amelyik a különböző felnőtteknek szóló tanfolyamokat szervezi, hogy lenne tőlünk három jelentkező. Azt válaszolták neki, hogy menjünk el mind a hárman szerda reggel 9:30-ra az iskolához, mert lesz egy szintfelmérő teszt, ami alapján eldöntik majd, hogy ki milyen jól tud eddig angolul, és ez alapján milyen csoportba kell kerüljön a tanfolyamhoz. Én már tegnap este izgultam kicsit emiatt, és reggel már alig fértem a bőrömben. Tudom, hogy igazából semmi tétje sincs a dolognak, mármint, hogy ha semmit se tudok, akkor se tudom elrontani, mert akkor maximum a kezdőkhöz tesznek, de akkor is kíváncsi voltam, hogy mit mondanak, és milyenre értékelik az eddigi tudásom, hisz jóformán semmit se tanultam angolul az iskolában. Annak, amit tudok, a kilencven százalékát egyedül szedtem fel könyvekből, dalokból meg filmekből, és a beszélgetést Melikével gyakoroltam sokat az utolsó félévben, de annak ellenére, hogy nagyon sok mindent megértek, és néhány dolgot el tudok kézzel-lábbal magyarázni, nem igazán tudom felmérni, hogy hol tarthatok.
Ima után reggeliztünk, majd elindultunk az állomás közelében lévő iskolához. Minket betereltek ott egy terembe, a nővér meg elbúcsúzott, hogy elérje a tíz órás misét. A terem közepén egy hatalmas asztal volt, amiköré oda voltak ültetve az emberek írni. Leültünk, ahol helyet találtunk, majd kaptunk egy összehajtott A3-as lapot, aminek a külső oldalára személyes adatokat kellett írni, a belső felén meg volt néhány kérdés az egyik oldalon, amire írásban kellett válaszolni. Az első pontnál arról a helyről kellett írjunk, ahonnan érkeztünk, a másodiknál be kellett mutassunk egy személyt a családunkból, és le kellett írjuk, hogy milyen, a harmadiknál a kedvenc szabadidő-tevékenységeinket soroltuk fel, a negyedikre meg nem emlékszem, mert addig nem jutottam el, mivel a harmadiknál tartottam, mikor jött a nő, hogy átnézze, és az alapján kiválassza, hogy melyik szóbeli tesztet mondassa végig velem. Miután az a rész is lejárt, azt mondta, hogy a beszédem nem túl jó (tudtam én, hogy ez megy a leggyengébben az utolsó félévi gyakorlás ellenére is), és az alapján az Entry 3-asba tenne, viszont az írásbeli feladatomon látszik, hogy valójában sokkal többet tudok annál, mert nagyon nehéz szavakat is használtam, és az tényleg nagyon jól ment, úgyhogy ez alapján mégis inkább a Level 1-be tenne. Itt elmagyarázta, hogy igazából úgy van a rendszer, hogy van az Entry 1, Entry 2, Entry 3, aztán meg jön a Level 1, Level 2 és így tovább, de hogy azért lenne nekem jobb a Level 1, mert írásban sokkal magasabb szinten állok, mint az Entry 3, és mert ennél majd nagyobb hangsúlyt fognak fektetni a beszélgetésre, ami nekem nehezebben megy, és inkább szükségem van a fejlődésre. Az órák szerdán és pénteken lesznek délelőtt 9:30-tól 12-ig, viszont ami szintén kiderült, és eléggé elbizonytalanított, az az, hogy annak ellenére, hogy a nővér szerint az európai állampolgároknak ingyenes a tanfolyam, nekünk mégis fizetni kell majd érte, mert semmilyen segélyt nem kapunk az államtól, és csak azok számára ingyenes, akik valamilyen támogatást kapnak. Az elején azt mondta, hogy 245 font a tanfolyam, de mikor kiderült, hogy Level 1-ben leszek, akkor mondta, hogy az kicsit drágább, ugyanis két részletben fizethető, amiből az első 195, a második meg 105 font, vagyis az egész kurzus összesen 300, ami kb. 1580 lejnek felel meg. Amikor ezt meghallottam, meg voltam győződve, hogy a nővér szívinfarktust kap és elájul majd, ha ezt megtudja (hisz száz font ötünknek a heti ételpénze), nem tartottam valószínűnek, hogy kifizeti ezt nekünk, inkább nem taníttat angolul, mivel egyértelműen Tünde is ugyanebben a helyzetben van, csak mint utólag kiderült, neki valóban 245 font az egész tanfolyam, mert az Entry 2-esbe került. A nővér már előre mondta, hogy szerinte hárman három különböző csoportba fogunk kerülni, amit mi is eléggé valószínűnek tartottunk, és miután kiderült, hogy Tünde E2-es, biztosak voltunk benne, hogy András akkor E1-es lesz, mert ő még rosszabbul beszél, mint Tünde, és sokszor vissza is kérdez, hogy nem érti, amiről szó van, viszont mivel ő még kellett várjon, mondta, hogy nyugodtan menjünk vissza, nem kell megvárjuk. Visszasétáltunk a házhoz, és elmondtuk a nővérnek a rossz hírt, de az első meglepődés után nem fogadta olyan rosszul, és egyből ki is találta a megoldást, mégpedig azt, hogy januártól a román állampolgárok is vállalhatnak majd külön engedélyek nélkül munkát Angliában, így ő most kifizeti nekünk a tanfolyamot, januártól pedig Tünde beiratkozik ugyanúgy munkakeresésre, mint ahogy most van András, és akkor abból a pénzből, amit támogatásként fog kapni, visszatérül a két kurzus ára, és talán még azon felül is támogathatja a közösséget vele, ha pedig még munkát is talál, akkor az további lehetőség emberekkel való találkozásra és akár evangelizációra is. Tündének tetszett az ötlet, a nővér is elégedett volt a megoldásával, én viszont nem értettem, hogy miért csak Tündének kell mennie munkát keresni, de aztán arra gondoltam, hogy a nővér biztosan azért mondta csak őt, mert ha mi megyünk januárban Indiában, akkor én nem leszek itt, hogy ezeket a papírokat intézhessem. A lényeg az, hogy így megoldódott végül a kurzus kifizetésének a kérdése, bár a délelőtt legnagyobb meglepetése még hátra volt, ugyanis mikor András hazaért, akkor derült ki, hogy nem E1-be került, hanem E3-ba, amit senki se gondolt volna róla. Mi Tündével csak meglepődtünk, de a nővér nem bírt magához térni, hogy András jobb angolból, mint Tünde, hisz kettőjük közül jóformán csak Tünde beszél, és többet is ért a tapasztalatok alapján, bár ebből most egyértelműen kiderült, hogy András valójában mégiscsak többet tud, mint amennyit bevall, csak mindig hallgat vele, de most lebukott, mert ezt az eredményt nem lehet letagadni. A nővér egyszerűen nem bírta elhinni, hogy tényleg András került a felsőbb csoportba, mi meg csak nevettünk, hogy mennyire kiborult ettől a hírtől, és hogy nem bír betelni a csodálkozással.
Faltunk valamit, majd mindenki nekilátott a feladatainak. Nálam szerda lévén konyhatakarításos nap volt, majd mikor befejeztem, bementem a kápolnába imádkozni. Azt hiszem, ez volt az első olyan nap, hogy viszonylag normális időben (amikor még tudok figyelni), normális hosszúságú (egy óra) személyes imaidőm volt. El sem tudom mondani, mennyire jó volt, bár érzelmileg nem éreztem ott bent különösebben semmit, és kimondottan nem is kaptam semmit, se igehelyet, se egyéb benyomást, de akkor is feltöltött már csak az a tény is, hogy végre volt rendes imaidőm. Utána, mivel meseszép idő volt, gyönyörűen sütött a nap, és semmi különös elintéznivalóm sem volt, hátramentem a kertbe olvasni. Ez is annyira jól esett. Vettem egy könyvet Németországban ideindulás előtt, és az úton elkezdtem olvasni. El is jutottam a 150. oldalig, mert olyan érdekes volt, hogy alig bírtam letenni annak ellenére, hogy buszon nem nagyon szeretek olvasni, viszont amióta itt vagyok azt leszámítva, hogy megkerestem számára a helyet az asztalon, hogy legyen kéznél, ha kell, nem nagyon vettem elő, mert mindig rengeteg más elintéznivaló volt, de most úgy gondoltam, belefér egy kis olvasás amíg még ilyen kellemes idő van, úgyhogy hátramentem az újdonsült padunkhoz.
Hihetetlenül feltöltött ez az órácska, amit ott töltöttem, a környezet szép volt, az idő kellemes, a könyv nagyon izgalmas, és egyszer mikor valami neszt hallottam és felnéztem, még egy vörösbegyet is láttam a kerítés szélén, amit különösnek találtam, mivel egy Holdfénykert című könyvet olvasva ültem egy kertrészben, ami kicsit emlékeztethetett F. H. Burnett Titkos kertjére, és épp egy vörösbegy tűnt fel, amit élőben még sosem láttam, de a Burnett féle történetnek elég fontos eleme, s szerintem valami tipikusan angol is van benne.
Később elmentünk még misére, mivel a teszt miatt elszalasztottuk a reggelit. Utána beszélgettünk egy keveset Tündével, majd mindenki a szobájába indult.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése