Ma nem volt valami jó napom. A tegnapi egyszerűen csodálatos volt, ma viszont valahogy semmi sem volt az igazi. Reggel később keltem, mint általában, mert eléggé álmos voltam, és igyekeznem kellett, hogy hamar nekifogjak főzni, és időben elkészüljek majd mindennel. A kedvem sem volt valami jó, meg nagyon hideg is volt. A házban két nyilvános hőmérőről tudok, az egyik az első emeleten van a lépcső mellett, a másik az ebédlőben, és ma mindkettő 16 fokot mutatott, nem csoda, hogy fagytam meg, amíg el nem kezdtem főzni a konyhában. Tegnap este, mikor hazafele buszoztunk, kiírta a busz kijelzője az időt, és a hőmérsékletet. Az alapján 12 fok volt kint, és 18 bent a buszban, és amikor ezt láttam, volt egy olyan érzésem, hogy hanem egyéb, még a végén kezdek hozzászokni az itteni hidegekhez, mert annak ellenére, hogy egészen jól el tudtam viselni a hosszú ujjú blúzot, nem fáztam, ma viszont, amikor a 16 fokban reggeliztem, rájöttem, hogy mégsem szoktam meg, és határozottan embertelennek tűnt, hogy szeptember közepén 16 fokos lakásban üljön az ember.
A főzéssel amúgy egészen jól indultak a dolgok. Karfiollevest főztem vegyes sülttel és pirével, desszertnek pedig egy mákos süteményt terveztem, de mint minden alkalommal, most is a tésztával kezdtem, hogy legyen esélye annak kihűlni, azon kívül meg az ételt eleve csak később kellett odatenni, hogy legyen majd forró tálaláskor. Annak ellenére, hogy egy meglehetősen bonyolult tésztáról volt szó, aminek egy részét gyúrni, egy másik részét meg kavarni kellett, és aztán még össze is rételni a kettőt, nagyon jól sikerült minden, sokkal jobban, mint a múltkor, és nemcsak hamarabb, de kevesebb kínlódással is megúsztam a dolgot. Csak a mákkal volt egy kicsit meggyűlve a bajom, mert mint utólag kiderült, ebben az országban (és még számos helyen) be van tiltva a mák, ami azt jelenti, hogy nem csak termeszteni nem szabad, de még az üzletben sem árulják úgy, mint otthon, hiszen a mákszemekből bizonyos eljárásokkal droghatású anyagokat lehet előállítani. Ez engem egy az egyben sokkolt, nem az, hogy drogot lehet csinálni a mákból, hanem az, hogy itt mindenestől be van tiltva ez a növény, hiszen én nehezen tudnám elképzelni az ünnepeket diós és mákos kalács nélkül, meg azon kívül is sokféle mákos süteményt lehet készíteni. Egy esély azonban mégiscsak volt arra, hogy mákhoz jussunk, ugyanis konzerv formájában meg lehet találni bizonyos üzletekben, de ott is csak úgy, hogy előre ledarált, és édesített meg ízesített formában, mert így a süteménybe még alkalmas, viszont drognak már nem, így amikor pénteken vásárolni mentünk Krisztával, akkor egyből ilyesmit kerestünk, és találtunk is a lengyel boltban egy konzerves mákot (mégis hol máshol? hisz a lengyelek az egyetlenek akiknek rajtunk kívül itt még igényük van az ilyenekre). Az egyetlen szépséghibája a dolognak csak ott volt, hogy nekem 20 deka kellett a sütihez, ez meg 850 grammos volt, és annál kisebbet nem árultak, így kénytelenek voltunk ezt megvenni, viszont mivel a lány azt mondta, hogy megbontás után nem áll, és sajnáltam volna kidobni a 3/4 konzerv mákot, ezért eleve dupla adagot készítettem a süteményből, amibe beletettem a doboz felét. Persze volt még némi nehézség, amíg lefordítottam a lengyel feliratot a konzervről, hogy kiderüljön, hogy mi is van benne, ha másért nem is, csak hogy tudjam, hogy mennyi cukrot adtak ők hozzá, hogy az alapján átszámoljam a recept alapján, hogy mennyit kell még én hozzátegyek, de a google fordító szerencsére lengyelül is ért, úgyhogy elég hamar kiderült a dolog, és utána szépen haladt minden a maga rendjén. A levessel és a sülttel se volt szerencsére semmi baj, ami nagy csoda, mert valahogy annyira ügyetlen voltam ma, hogy több dolgot is kiborítottam, melléöntöttem, és magamat is összespriccoltam, és a pirét sajnos odaégettem, mármint nem azt, hanem a hozzávaló krumplit, ami nem csak az ízén érződött, de helyenként apróbb fekete darabkák is voltak itt-ott, ami eléggé elkeserített. Ettől függetlenül az ebéd összességében egészen jól sikerült, és nagyon rendesek voltak a többiek is, mivel senki sem kommentálta az odaégett pirét. Tényleg szeretettel csináltam, és nagyon sajnáltam, hogy így alakult, de szerintem megértették, a sütemény pedig egyértelműen ízlett mindenkinek, aminek nagyon örültem, mert ez lett az első, amelyik tényleg úgy is nézett ki, mint amilyenre vártam.
Mire mindenféle az ebéddel kapcsolatos konyhai munka lejárt, arra három óra volt, és én fáradtan indultam felfele a szobába tudva, hogy alig pár órám van, mert délután menni fogunk majd a magyar misére, hisz ma van a hónap harmadik vasárnapja. Valahogy annyira igazságtalanságnak éreztem, hogy nekem sosem lehet egy nyugodt vasárnapom, hisz ezen a napon mindenki ráérősen alhat ameddig csak jól esik, s ha fel is ébrednek lustálkodhatnak még, én viszont sosem alhatok még ekkor se nyugodtan, mert mindig órát kell húzzak, és lelkiismeretfurdallásom van, ha csak 8:40-ig alszok is, mert mind attól félek, hogy ha nem kelek fel nagyon gyorsan, akkor nem készülök el időben az ebéddel. Minden héten kilenckor már lent sürgök-forgok a konyhában, hogy minden meglegyen délre, és miután négy és fél, néha öt órát ott vagyok, utána meg még evés, mosogatás, akkor mindig kell még csinálni valamit utána. Többnyire kis apróságok, de elég ahhoz, hogy a fáradtságra csak rátegyen még egy lapáttal, és az életkedve is elmenjen az embernek.
Három után, ahogy mindenféle lejárt, betettem a gépbe a pólót, amit sikeresen összepecséteztem ma, mert reméltem, hogy ha most frissen kimosom, akkor nem marad nyoma, és ha már ezt mosni kellett, akkor a többit is összeszedtem. A szoknyát, amire szintén jutott néhány elég erős színű pötty, sajnos kézzel kellett kimossam, mert az sötétkék, és megfogta volna a színes ruhákat, a többi kék meg most nem szorult mosásra. Miután ezt megoldottam, lementem imádkozni a kápolnába, hogy legalább ez ne maradjon el, majd még kicseréltem a vizet a virágokon, kiterítettem a ruhákat a gépből, és lassan már ott is volt az idő, hogy lehetett indulni a misére. Nagyon haragudtam rá, hogy így eltelt a nap, és jóformán semmi értelmeset vagy pihentetőt nem csináltam, pedig vasárnap van.
A misén amúgy sokkal többen voltunk most, mint a múlt hónapban, akkor alig töltöttünk meg két sort, most pedig kb. húszan voltunk. Annak ellenére, hogy a prédikációnak az elején olyanok is elhangzottak, amik szerintem nem felelnek meg a keresztény értékrendnek, a végére nagyon szép és bátorító beszédet kanyarított a pap. Számomra továbbra is nagyon furcsák ezek a misék, és nem csak azért, mert a miatyánkra felmegyünk az oltárhoz, és körbeálljuk az egész részt, és nem is csak azért, mert minden mise végén eléneklik a himnuszt, egyszerűen csak van benne valami furcsán idegen annak ellenére, hogy magyarul tartják egy angol országban. Utána most is volt egy kis agapé és beszélgetés. Kriszta a mákos sütimből hozott, és ideadta, hogy kínálgassam meg vele az embereket. Mindenki meglepődött azon, hogy házi készítésű süteményt lát, örömmel vettek belőle és sokat dicsérték. Volt ott egy Gabriella nevű lány, aki nagyon szimpatikus volt, és elég jól elbeszélgettünk vele Tündével, de egy idő után aztán elbúcsúztunk a többiektől és eljöttünk. A visszaúton beszélgettünk még mindenféle ételekről, szokásokról és a házról. Ma is hallottam egy újabb kiábrándító hírt, mégpedig azt, hogy itt minden ünnepet itteni angol szokás szerint kell megülni, és hozzá az itt hagyományos ételeket kell készíteni és elfogyasztani, ami azt jelenti, hogy nemcsak kénytelenek vagyunk itt tölteni a karácsonyt, de még csak az ételek sem lehetnek azok, amiket szeretnénk, mivel nem töltött káposzta lesz, hanem sült pulyka vagy liba kelbimbóval pépesített murokkal és petrezselyemmel, meg valamennyi krumplival. Ez ismét nagyon rosszul esett nekem, és nem csak azért, mert utálom a kelbimbót, hanem elsősorban azért, mert elég kín az, hogy itt kell tölteni az ünnepet, nem értem, mért ne ehetnénk valamit, ami nekünk olyan, mintha ünnepi lenne, és legalább egy kis karácsonyi hangulatot hozna a számunkra. Na mindegy, azt is túléljük majd valahogy. Annak ellenére, hogy ezután tovább is beszéltünk még néhány dologról, valahogy ez a keserű hangulat maradt bennem, és este fürdés közben nagyon erősen azt éreztem, hogy annak ellenére, hogy sok klassz dolog van itt, és az emberek is mind nagyon kedvesek és aranyosak, nem vagyok boldog, nem szeretem a nővér rigolyáit és nem szeretem az ostoba szabályokat, amik itt vannak, mert a többségük értelmetlen, és nem értem, hogy mért vagyok mégis itt mindennek ellenére.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése