27. nap - tanúságtétel

Tegnap szólt a nővér, hogy ma délután az imacsoportban tanúságot kellene tegyek. Nagyot néztem, mivel annak ellenére, hogy már első kedden megíratta velünk a tanúságtételünket, és sejtettem, hogy majd valamikor el is kell mondani, nem gondoltam, hogy az a valamikor ilyen hamar lesz.

Már reggel nagyon izgultam az egész miatt, de a mise most kivételesen nagyon tetszett, és volt benne olyasmi is, amit úgy éreztem, hogy nekem szól. Amióta itt vagyok, megszoktam, hogy itt még vasárnaponként se nagyon szoktak énekelni, nemhogy hétköznap (kivétel persze az utolsó vasárnap), így nem is számítottam semmi ilyesmire, és nagyon meglepődtem, mikor misén a fekete pap beénekelte a Kyrie eleison részt, a nép meg értelemszerűen utánaénekelte. Ennél még jobban esett az, hogy az Alleluját is énekelték, gondolom azért, mert külön megkért valakit, hogy kezdje el, aminek a magyarázatát aztán belefoglalta egy rövid prédikációba, ami amúgy szintén nem volt eddig jellemző az itteni misékre, de mivel a mai szent vezette be a miserendbe ezeket az énekeket, ezért most fontosnak tartották (vagy csak ő tartotta) ezeket énekelni, ahogy aztán később az Isten bárányát is, és mi tagadás, sokkal szebb volt így a mise ezekkel az énekekkel. Igazán szívet melengető és felemelő volt, már-már olyan hangulata volt mint az otthoninak. Az a rész pedig ami nagyon megragadott, az a válaszos zsoltár szövege volt, amit ismételni kellett, és úgy hangzott, hogy hirdetem a népek között a Úr tetteit és csodáit. Ez azért esett nekem különösen jól, mert ébredésemtől fogva eléggé pánikoltam a mai tanúságtétel miatt, és tényleg semmi kedvem sem volt elmondani, fölöslegesnek éreztem, hisz nem tudok még annyira angolul, hogy szabadon elmondhassam (helyesen), s ha felolvasom, akkor az eléggé égő, azon kívül meg nem tartottam annyira fontosnak, hogy feltétlenül szükséges legyen, hogy hallják az emberek, bár ezek a gondolatok valószínűleg a kísértés részei voltak, amire nagyon találó válasz volt ez a zsoltáros felelet, és azt mondta nekem, hogy nem úgy van, ahogy én gondolom, és igenis fontos megosztani azt, amit tapasztaltam, és hirdetni az embereknek Isten hatalmas tetteit (még azokat is, amik velem történtek).

Mise után ma a konyhában és az ebédlőben pucoltunk ablakot. Délelőtt jöttek azok az emberek is, akik a kinti részét kellett megmossák az ablakoknak, ugyanis itt Angliában az a szokás, hogy mindenki csak az ablak belső részét takarítja, és hív egy ablakpucolót, aki a külső felét megmossa. Így vannak olyan emberek (jóformán mind férfiak), akik erre specializálódtak, hatalmas létrákkal és ablaktisztító berendezésekkel járják a városrészeket, és  megpucolják a házak ablakait, ahol ezt igénylik a lakók. Elég hamar, és meglehetősen szépen dolgoztak, bár az én ablakomig nem jutottak el, mert kiderült, hogy csak a létrával nem érnek fel a második emeletre, mivel hatalmas kiugrás van az ablakom alatt, és sehogy se tudnak beérni odáig, így legközelebb külön hoznak majd egy eszközt ahhoz, addig meg továbbra is foltosan látom a világot. 

A délután egyre gyorsabban közeledett, és meg egyre jobban izgultam. Átmásoltam az egész tanúságtételt (aminek a hibás angol kifejezéseit előzőleg kijavította a nővér) A5-ös fehér lapokra úgy, hogy eléggé nagy betűk legyenek rajta ahhoz, hogy könnyedén elolvashassam akár első rápillantásra is, és bármikor segítségemre lehessen, ha elakadok valahol. Ez után imádkoztam még egy keveset, majd lementem a kápolnába, ahova már megérkeztek a többiek (még egy kínai fiú is volt, aki most először jött, korábban az apjával együtt buddhisták voltak, de csodálatos módon mindketten megtértek). Az alaklom most is a piros füzetecskével kezdődött, majd félórás kívánságműsor-jellegű dicsőítéssel folytatódott, ami alatt most is elmondták a három órás imát, bár a rózsafüzért szerencsére megúsztuk. Amikor a tanítás rész kellett volna elkezdődjön, akkor mondta a nővér, hogy most én fogom elmondani a tanúságtételemet. Annyira izgultam, hogy remegett a lap a kezemben, és alig bírtam akár egyetlen szót is kinyögni. Imádkoztak értem, hogy minden rendben menjen, majd elkezdtem.  Igyekeztem figyelni a kiejtésre meg a szemkontaktusra is, és mégse elakadni vagy megállni sehol. Egyik mondat jött a másik után, és egy elég rövid idő után azt vettem észre, hogy már az utolsó lapnál tartok, és befejeztem. Olyan hamar vége lett, pedig leírva soknak tűnt. Nagy csend és figyelem fogadta végig a szavaimat, majd miután befejeztem, ők is kezdtek lassan újra mocorogni. Először a mellettem ülő (a "3 órás") hölgy szólalt meg, és megköszönte, hogy elmondtam ezt, mert nagyon megérintette, és elmondta, hogy épp a napokban találkozott egy hasonló történettel, és hogy mennyire megerősítőek tudnak ezek lenni. A többiek nem nagyon szóltak hozzá, csak a nővér köszönte még meg, aztán folytatta ő a hirdetésekkel meg egyebekkel. Én azt éreztem, amikor befejeztem, hogy valami hatalmas nagy kő esett le a szívemről, és mintha valami szörnyen nagy teher alól szabadultam volna fel, de nem éreztem különösebben jónak, viszont kicsivel később, úgy rá egy olyan félórára, egyre mosolygósabb és felszabadultabb lettem, és éreztem, hogy igenis fontos volt ezt elmondani, nem csak azért, mert lehet hogy ezen a nőn kívül másoknak is mondott valamit, akik esetleg nem jeleztek vissza, de azon kívül meg eleve olyan kevés igazi szolgálatra van lehetőségünk itt a háznál, és ha mást nem is, legalább ennyit megtehetek, ha lehetőség van rá, amúgy meg annak ellenére, hogy egy kb. 3-5 perces kis semmiségről volt szó, eléggé megszenvedtem miatta előtte is, meg ott is alig tudtam kimondani a szavakat (és nem feltétlenül a nyelvi okok miatt), így arra is jó lehetőség volt, hogy növekedjek abban, hogy mások előtt ilyesmiről beszéljek.

Az alkalom után jókedvűen mentem fel a szobába, és kb. háromnegyed órát gitároztam mindenféle dicsőítő dalokat, míg annyira nem kezdett fájni az ujjam, hogy ne bírjam leszorítani a húrokat. Ez után ebédeltünk, majd mosogatás után átnéztük Krisztával az utolsó énekesfüzetet is, amiben még lehettek beazonosítatlan dalok, amit magyarul is ismerhetünk. Igazából mást terveztem délutánra, de ez olyan jól jött ki, hogy kár lett volna elmenni, mert utána spontán módon kialakult egy énekelgetés, amihez egy idő után a gitár is lekerült, és elég sok dallal megpróbálkoztunk, hogy elénekeljük, viszont többnél is azt figyeltük meg, hogy bármennyire is szeretnénk a magyar akkordok és szöveg alapján játszani, az angol nyelvű szöveget meg ráénekelni, mert sehogy se jön ki belőle az az eredmény, amit szeretnénk. Elég sokat nevettünk ezeken a szerencsétlen próbálkozásokon, mert szörnyen siralmasak voltak. Krisztával ketten kezdtünk el a dalokkal foglalkozni, de elég hamar csatlakozott Tünde, és egy pár percre még András is előkerült, így egészen jó csoportos hangulata lett a dolognak, és amikor épp nem játszodtam valamit, akkor sok érdekes dologról is beszélgettünk, úgyhogy annyira jól sikerült végül ez az este, hogy kár lett volna bármi mást végezni helyette. Egyedül az ujjaim bánták, amik már a déli akció után nagyon fájtak, de most egy-egy megduzzadt hólyagra kezdtek hasonlítani, úgyhogy nem tudom, mikor tudok legközelebb gitárt fogni a kezembe, de akkor is megérte.