26. nap - a döntés

Múlt éjszaka megszületett a döntés. Először imádkoztam egy keveset, majd újraolvastam a falra is kitett kis idézeteket a különböző próféciákkal és igehelyekkel, amiket eddig a hivatásbeli kérdésemre válaszként kaptam. Igazából, már akkor nagyon erősen éreztem, hogy nekem maradni kell, de a biztonság kedvéért még a lapot is elővettem a különböző pro és kontra érveimmel, és miután mindent megfelelő módon összeszámoltam, ott is az jött ki, hogy maradnom kell, ígyhát eldöntöttem, hogy akkor elköteleződök egy évre a közösség mellett, majd lefeküdtem aludni. 

Reggel, mikor lementem az imára, a végén szóba jött, hogy el kell mennie a nővérnek Tündével, hogy beírassa az angol nyelvtanfolyamra. Ekkor mondtam, hogy úgy döntöttem, hogy én is maradnék, úgyhogy nekem is szükségem lesz arra a tanfolyamra. Erre a nővér sugárzó arccal kérdezett vissza, hogy tényleg sikerült dönteni és maradok? Mikor mondtam, hogy igen, egy évre, akkor két dolog történt egyszerre, először is Tünde hangos örömkiáltásokban tört ki, másodszor meg a nővér, aki amúgy született brit, (és mint angol, egy olyan kultúrában nevelkedett fel, ahol a kézfogáson kívül mellőznek mindenféle testi érintkezést a nem családtagok között), nos ő mindezek ellenére egy az egyben megölelt. Ettől én is mosolygósabb lettem, és jól esett, hogy mind ennyire örülnek a hírnek (még András is, csak ő később reagálta le), viszont úgy alapjában véve nem éreztem semmi különöset a döntés kapcsán. Éjjel megnyugvást tapasztaltam, és biztos voltam benne, hogy jól döntöttem. Ma is nyugodt voltam, de nem örültem különösebben, vagy nem követte semmilyen nagy boldogság és eufórikus állapot ezt az elhatározást, egyszerűen csak tisztában voltam vele, hogy sikerült végre nagy nehezen döntésre jutni, és láttam az egésznek az előnyeit meg a hátrányait, de tudtam, hogy most valamiért azt szeretné Isten, hogy itt legyek, még ha én nem is tudom, hogy miért, és nem is látom, hogy igazán merre vezet innen, egyszerűen csak ráléptem hitben és bizalomban erre az útra, mert úgy éreztem, hogy erre hív, és talán majd idővel én is meglátom az egésznek az értelmét. 

Amúgy reggel minden úgy zajlott, mint általában. Délelőtt volt még egy komolyabb beszélgetésünk a nővérrel, amikor Tündét is megkérdezte, hogy biztosan szeretne maradni ő is, majd mondta, hogy ugye tudjuk, hogy ez azt jelenti, hogy egy csomó mindenről le is mondunk azzal, hogy Istennek ajándékozzuk ezt az évet, mivel ettől arrafele, nem mi rendelkezünk az időnk felett se, hisz azt is Istennek adtuk, és ettől arrafelé nem tehetünk mindent a saját fejünk után, és nem mehetünk ahova akarunk, amikor akarunk, hanem mindenre előtte engedélyt kell kérni. Amúgy a közösségen belül lehetnek javaslataink, hogy mit hogy lehetne csinálni, de azok se biztos, hogy elfogadásra kerülnek, és az is megtörténhet, hogy sok nehézségbe fogunk ütközni, főleg az elején, de minden szenvedést felajánlhatunk majd Istennek a jó cél érdekében, ugyanakkor javasolja, hogy minden lélegzetünket ajánljuk fel Isten dicsőítésére, és minden szívdobbanásunkat az emberekért, azok megtéréséért és különösen a szenvedőkért és betegekért. Végezetül pedig azt mondta, hogy a hétvégén lesz negyven órás szentségimádás itt a házban, amit mi szervezünk, és szombat este lesz közösségi találkozó, amit nagyon jó időpontnak lát arra, hogy elköteleződhessünk hivatalosan annál is inkább, mert vasárnap Máriának van a születésnapja, és így akkor az ünnep előestéjén tehetnénk Tündével ketten fogadalmat. Engem személy szerint egyáltalán nem érdekel Mária születésnapja, de örülök, hogy az első negyven órás szentségimádásunk keretén belül lehet ez az elköteleződési alkalom, és az is tetszik, hogy együtt leszünk Tündével, nem csak azért, mert így nem egyedül kell majd szerencsétlenkedjek, hanem azért is, mert valóban egyszerre haladtunk eddig is az úton, és úgy fest, hogy ez ettől arrafele is így lesz. 

A napi tevékenységek amúgy folytak a maguk rendjén, viszont délben volt egy nagyon izgalmas feladatunk, ugyanis meghozták a nővér ágyát, de egyáltalán nem olyan formában, ahogy ő azt várta, mármint nem egy kész ágy érkezett, hanem különböző alkatrészek három dobozban, és külön egy matrac. Szegény teljesen kétségbeesett, mikor a szállító indulni akart, és ő tudatosította, hogy ezeknek a jó embereknek eszük ágában sincs össze is rakni azt az ágyat. Nagyon meg volt indulva, és meg akarta kérni Andrást, hogy nézze meg, tud-e kezdeni vele valamit, de Andrásnak épp akkor nem volt túlságosan jó kedve, és még egyéb dolgai is voltak, nekem meg nagyon tetszett ez az izgalmas kihívás, így Tündével ketten vállaltuk el a feladatot. Azzal kezdtük, hogy mindent szétszedtünk, majd miután észrevettük, hogy minden megvan, csak épp a csavarok hiányoznak, és az összes csomagolást még kétszer tűvé tettük értük, de nem találtuk meg, szóltunk a nővérnek, hogy nincs meg minden. Kicsit abszurd volt, hogy Tünde az összeszerelés miatt aggódott, amitől én amúgy nem tartottam annyira, hisz otthon már voltak ilyen összeszerelési akcióim könyvespolcokkal és hasonlókkal, viszont jóformán el se tudtuk kezdeni, hisz hiányoztak a csavarok. Miután a nővér se találta, felhívta az üzletet, majd alighogy letette a kagylót, teljesen véletlenül megtalálta az egyik doboz külső felére felragadva egy kicsi piros tasakban, így nem csoda, hogy nem vettük észre, amikor sorrakerestük a dobozokban. Visszahívta a céget, hogy mégis minden rendben van, majd hagyott minket érvényesülni. Nagyon lelkesen játszottuk ezt a kirakósjátékot, és meglehetősen hamar, kb. negyedóra alatt összeszereltük teljesen az ágyat. Rátettük a matracot, és hívtuk a nővért, hogy próbálja ki az új fekhelyét. Teljesen el volt ájulva tőle, mikor meglátta, mert nem akarta elhinni, hogy össze tudtuk rakni, pedig amúgy az ég és föld világán semmi nehézség nem volt benne, és tényleg szórakoztató is volt. Tetszett neki, és kényelmesnek is találta, majd még sokáig ottmaradt, hogy gyönyörködjön a mostmár egyre otthonosabb új szobájában. 

Délután, mikor mindent befejeztünk, ismét tollasoztunk egyet Tündével, ami nagyon időszerű volt már, hisz annak ellenére, hogy végig szép idő volt, több, mint egy hete nem játszottunk, és eléggé ki is jöttünk a formából. Ebéd után volt még néhány elintéznivalóm, különféle papírmunkák, aminek kapcsán beszéltem a családdal, és elmondtam nekik is, hogy mit döntöttem. Anyukám viszonylag jól fogadta a hírt, bár érződött egy elég erős csalódottság vagy elkeseredés a hangjában, a húgom viszont egy az egyben kikelt magából, és lekiabált, hogy hülye vagyok, és hogy minek imádkozok én egy évet Angliában ahelyett, hogy inkább dolgoznék itt, és a pénzből építenék egy olyan karriert, hogy utána sose kelljen nélkülözni. Mondtam, hogy ha akarja, akkor ő megteheti, de én egy évet most itt fogok maradni. Igazából nem értem, hogy miért húzta fel ennyire magát, hisz így megkaphatja végre a szobámat, amire olyan régóta áhítozik. Biztosan nem a testvéri szeretet miatt keseredett el ennyire, sokkal inkább tartom valószínűnek, hogy tudatosította, hogy ebben az egyetemi évben valóban egyedül kell megoldja a dolgait kezdve attól, hogy most lakótársat kell keressen magának, mert nem akar egyedül lakni. Remélem, hogy idővel megnyugszik majd, és elkezdenek neki is kialakulni a dolgai, hisz biztos vagyok benne, hogy neki is jót fog tenni, hogy külön leszünk egy ideig, és nagyon sokat fog önállósodni, még ha az elején nagyon nehéz is lesz neki, de szerintem meg fog tudni birkózni vele.