Mint minden vasárnap, ma is nekem kellett főzni, viszont ez egyáltalán nem olyan vasárnap volt, mint a többi, ugyanis mivel a tegnapi lelkinapra sokan hoztak mindenféle süteményt meg édességet, úgy döntöttem, hogy nem fogok sütni, maximum egy pudingot csinálok majd, így nyugodt lelkiismerettel aludtam tovább, mint más heteken, és miután felébredtem, utána se öltöztem fel egyből, hanem még ott maradtam egy kicsit az ágyban, lustálkodtam, és olvastam egy fejezetet abból a könyvből, amit már rég be szeretnék fejezni, és amúgy nagyon izgalmas is. Annyira jól esett, hogy végre két hónap után nekem is volt egy olyan vasárnap reggelem, hogy nem kellett korán keljek, s egyből nekiálljak főzni, hanem volt egy kis időm lazítani, pihengetni az ágyban, ahogy ezt vasárnap reggel illene. Nagyon feltöltött ez a plusz egy órácska is, aztán mégiscsak összeszedtem magam, felöltöztem, lementem a konyhába, reggeliztem, és nekiláttam az ebéd előkészületeinek. A mai menü szíves-zúzás zöldségleves volt lecsóval. Elgondolkoztam rajta, hogy lehet, hogy nem kellett volna két ennyire zöldséges étel egymásután enni, de már megvoltak a hozzávalók, úgyhogy ez maradt. Szépen felvágtam minden zöldséget a leveshez, és külön tálban a másodikhozvalókat, majd mikor elérkezett az ideje annak, hogy feltegyem főni, meggyújtottam a tüzet, és mindent megfelelő sorrendben elkészítettem. Úgy számítottam ki az időt, hogy sokkal többet számoltam a főzésre, mint otthon, mert azt figyeltem meg, hogy itt több ideig készülnek az ételek, de hogy mégis forró lehessen majd a nővérnek, tehát ki se hűljön a végén. Az elején, amíg a zöldségekkel dolgoztam, addig arra figyeltem, hogy minden minél hamarabb elő legyen készítve, aztán a főzés elkezdése után, mikor ott kellett álljak mellette és kevergessem, akkor jöttem rá, hogy mivel onnan nem tudok már elmozdulni, nem fogom tudni a pudingot is megcsinálni, így végül lemondtam róla, és reméltem, hogy ízleni fog a többieknek az étel, és elnézik nekem, hogy most az egyszer nem sütöttem semmit, hisz amúgy tényleg van a házban elég édesség, amúgy meg szörnyen sok időt elvesz ez a tésztakészítés, mert több, mint két órát nyertem vele, hogy most nem sütöttem semmit, s azért egyáltalán nem mindegy, hogy az ember öt órát főz vasárnap és egyfolytában sürög-forog a konyhában, vagy csak két és felet, mert tényleg nagyon fárasztó vasárnap reggel csak azért korábban felkelni, hogy háromfogásos ebédet produkálj. Tény, hogy nem fogom tudni ezt mindig megcsinálni, hogy ne készítsek semmilyen desszertet, de most akkor is nagyon jól esett, hogy két hónap után volt nekem is egy kicsit vasárnapiasabb vasárnapom kevesebb munkával és több pihenéssel, hisz a többi nap is mindig rohanás, és ez az egy lenne, amikor lazítani lehetne, csak nekem ez a nap még húzósabb a főzés miatt, mint a többi, úgyhogy eddig nem nagyon volt lehetőségem pihenni, amióta így felgyorsultak a dolgok.
A lényeg az, hogy az ebéd végül (kb. tíz perc késéssel ugyan, de) elkészült, és bár a leves nem tetszett mindenkinek, a nővér pedig még csak meg se merte kóstolni, a második osztatlan sikert aratott, mert nemcsak látványosra, de finomra is sikerült, a desszert miatt meg semmi gond sem volt, mert kb. három különböző opciót sorolt fel a nővér, hogy mi közül lehet választani ebben az esetben, és senki sem neheztelt amiatt, hogy ezt most kivételesen kispóroltam a vasárnapi ebédből. Ahogy befejeztük az evést, mondta a nővér, hogy menjünk ki valamerre sétálni, hogy legyünk a levegőn, mert gyönyörűségesen szép napsütés volt, és nem lehet tudni, hogy lesz-e még idén ilyen, úgyhogy javasolta, hogy menjünk a parkba. András sehova se akart menni, Kriszta meg inkább a kertbe kívánkozott, így azt mondta, hogy akkor menjünk ketten Tündével legalább ide a közeli parkba. Megbeszéltük, hogy elmegyünk majd, de csak kicsit később, úgy négy óra fele, mert egyszer kicsit meg akartam pihenni, s ő is tervezett még előtte valamit.
Ahogy befejeztük a mosogatást, Kriszta kölcsönadott nekem három DVD-t, mert a napokban beszélgettünk a BBC-féle Büszkeség és balítélet filmváltozatról, és mivel én azt még nem láttam, ő pedig megvette itt Angliában, el akartam kérni, hogy megnézzem, és most ideadta egy másik filmmel együtt. Mondta, hogy ő nem tudja megállni, hogy ne nézze végig mind a hat részt, ha egyszer elindítja az elsőt, így arra gondoltam, hogy már most délután megnézem az elsőt, s ha nagyon izgalmas, akkor este majd folytatom, közben pedig tovább tudom kötni a kardigánt, így azzal is haladok majd. Elindítottam hát az első részt, de egy eléggé fontos mozzanatnál ért véget, így utána egyből megnéztem a másodikat is, és egyáltalán nem bántam, hogy Tünde még nem jelentkezett, hogy induljunk a parkba. Közben a kötögetéssel is elég jól haladtam, viszont a második rész végénél megállítottam a lemezt, mert ha el akartunk menni sétálni, akkor már nagyon indulni kellett volna, hogy visszaérjünk még időben az esti misére, mert legalább húsz percre van a park. Lementem hát Tündéhez. Mondta, hogy nekifogott közben valaminek, s eléggé belefeledkezett, viszont mostmár lehet, hogy nem jön. Én is kicsit elbizonytalanodtam, mert csábított vissza a film meg a kötés a szobába, de kint valóban gyönyörű idő volt, és a néhány hét esőzés után megtanultam nagyon értékelni a szép időt, így valóban nagyon sajnáltam volna kihagyni ezt a (talán) utolsó lehetőséget egy kellemes őszi sétára, ezért összeszedtem magam, és elindultam. Csodálatos idő volt, a park gyönyörű, és ért a szeder, úgyhogy szedtem egy keveset egy műanyag dobozkába a többieknek is. Hatalmasat kerültem, rengeteg szépet láttam, és nagyon tetszett, ahogy az esti nap megvilágítja a fákat, bokrokat. Íme egy kis ízelítő:
Vasárnap lévén a napi programhoz az elköteleződésünk óta az esti közbenjáró csoport is hozzátartozik, múlt héten csak azért maradt ki, mert magyar mise volt, és az időben egybeesett ezzel, most viszont újra ott voltunk este a kápolnában, ahogy két héttel ezelőtt is. Az alkalom most valahogy sokkal jobban tetszett, mint a múltkor, talán azért, mert mostmár itt is tudom, hogy kb. mire lehet számítani, és már nem annyira zavartkeltően új minden, hanem egy icipicit magabiztosabban kezdtem mozogni közöttük is, bár még mindig az a furcsa érzésem van néha, hogy kinéznek maguk közül, pedig semmi jelét nem mutatták annak, hogy nem fogadnak szívesen. Lehet, hogy ez csak nekem tűnik így, de még nem érzem magam közéjük tartozónak, és olyan, mintha nagyon kilógnék a sorból. A dicsőítés amúgy nagyon tetszett, s velük egyre inkább tud tetszeni a hangszermentes dicsőítés is, és az ima sem zavart most annyira, mint a múltkor, amikor egyszerűen azt sem értettem, hogy mi történik körülöttem. Minden szempontból jobban telt most, mint két hete, viszont nem bántam azt se, hogy a végéről megint ki kellett jöjjünk. Felmentem a szobámba, és megnéztem a délutáni film további részeit egészen a legvégééig, közben pedig egy kisarasznyit kötöttem a kardigánba, ami hatalmas haladásnak számít egy este alatt.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése