Mivel szeptember első csütörtökje van, ma indult újra a nyári szünet után a karizmatikus imacsoport. Este nyolctól találkoztak, és mivel András kivételével mind akartunk menni, és az esti misére készültünk közvetlenül előtte, ezért később volt az ima, mert nem kellett sietni, hogy elérjük a reggeli misét. A nővér azt mondta, hogy legyen 9:30-kor az ima, így előtte még olvastam egy kicsit az ágyban, ami nagyon jól esett. Mikor lementünk a kápolnába, a nővér elővette az oltári szentséget, és a piros füzet meg rózsafüzér elmondása után elment, és hagyott minket szentségimádást tartani egészen tizenegyig. Közben megkérdezte Tünde, hogy nincs-e kedvem levinni a furulyát, és játszani rajta néhány Taizés dalt, mert tudta, hogy azokat tudom furulyázni. Levittem, így egy eléggé zenés imaidőnk volt közösen, viszont később még visszamentem, hogy csendben is lehessek egy kicsit.
Délelőtt a színes ablakokat pucoltuk meg a két lépcsőfordulóban, ami eléggé kalandos egy akció volt, mivel elég magasan vannak ezek, főleg a földszint és első emelet közöttiek, és fel kellett mászni hozzá létrára. Miután a fentivel is végeztünk, valahogy spontán módon felmásztunk a korlátra és kiültünk az ablakba. Sokat lógattuk a lábunkat ott ketten a korlát két felén a két ablaknál. Beszélgettünk, nézelődtünk kifele, majd nem tudom honnan, de az jutott Tünde eszébe, hogy szappanbuborékokat kellene fújni, mert az milyen hangulatos lenne, hogy eregetjük őket az ablakból. Nekem nem volt különösebben kedvem fújni, de szívesen néztem, ahogy ő próbálkozott, miután bekevert hozzá egy kis mosogatószeres vizet.
Ez után faltunk valamit ebédre, majd mivel gyönyörű idő volt odakint, kimentünk a kertbe tollasozni. Délelőtt járt a kertész, aki lenyírta a füvet, és kis puha mohás füvünk van most, amin elmondhatatlanul jó volt mezítláb futkosni. Komolyan mondom, hogy még jobb érzés, mint a legpuhább szőnyegen. Nagyjából egy órát játszodtunk, majd bementünk, mert neki főznie kellett mára, én meg segítettem egy kicsit.
Evés után elmentünk misére, majd onnan átmentünk erre a találkozóra. A birminghami katolikus karizmatikus megújulásnak az imacsoportja találkozik itt minden csütörtökön nyolckor (eddig csak a nyári szünet miatt nem volt). Az imacsoport (a mi otthoni szóhasználatunkkal élve közösség) elsősorban felnőttekből áll, meg is lepődtem az elején, mert velünk egykorú nem is igazán volt, a többség úgy negyven év fölötti, meg talán van még pár harmincas, de korunkbelit nem nagyon láttam. A hangulat viszont nagyon jó volt. Mary (akinek a padot köszönhetjük) volt a legelső, akit észrevettem, és aki nagyon barátságosan köszöntött is. Kicsit később Tom is odajött, aki kedves barátként üdvözölt, meg Noel, akivel első hétvégén már találkoztam egyszer, de azóta nem láttam. Annak ellenére, hogy azt mondták, hogy most csak kevesen vagyunk, mert ez az első hét, több, mint negyven ember volt a teremben (ami amúgy nagyobb, mint Kolozsváron a felnőtt közi terme). Az egyből kiderült, hogy dicsőítés lesz az elején, hisz egyre inkább készültek a gitárokkal és egyebekkel. Elénekeltek egy dalt, majd Tom köszöntötte az embereket. Ez volt hivatalosan az alkalom megnyitója, amit legnagyobb bánatomra kötött imák sora követett. Először a bűnbánati imát mondták el, ami a templomi ceremóniának is része, aztán üdvöz légy Máriát, majd Szent Mihályhoz imádkoztak, végül meg még egy nagyon hosszú ima is volt a mindenféle isteni fegyverzetekről. Engem eléggé megviselt ez a rész. Egyszerűen nem értem, hogy mért kell egy viszonylag ennyire jó dolgot is elrontsanak ezzel a sok monoton formasággal, de úgy tűnik, hogy mániájuk az itteni embereknek a kötöttima-mondás, amiből ha fejre állnak se tudnak kilépni. Mondjuk szerencsére utána kezdődött már a dicsőítés, amire régóta vártunk. A dicsőítő csoport három személyből állt, egy kb. negyven év fölötti szőke nő vezette, aki gitározott, és egy dalnál furulyázott, mellette állt, egy viszonylag fiatal srác, aki gitározott, és utána még egy lány, aki kettejük között lehet korban, és szintin játszott. Az első 5-6 dal mind olyan volt, hogy ismertem, és nagyon szerettem, úgyhogy nem volt szükségem semmilyen további buzdításra, hogy a dicsőítésre tudjak hangolódni. Utána énekeltek még két olyat is, amit nem ismertem, de azok is nagyon tetszettek. Az egyetlen, amit nagyon furcsának találtam, az az volt, hogy minden egyes dal után megálltak, és nem igazán volt közben semmi, tehát se egy lágy pengetés vagy átvezetés, se valamilyen konkrét vezetett ima, vagy ilyesmi. Ha mégis mondott valaki valamit, akkor arra az időre többnyire leültek az emberek, majd újra felálltak, mikor kezdődött a következő dal, így eléggé darabosnak éreztem az egészet, de mégis nagyon tetszett, és egyértelműen ez volt a legjobb eddig, abból, ami ebben az országban történt, amióta itt vagyok. Amúgy a dalokat valóban élettel és lendülettel énekelték, a szünetekben pedig néhányan nyelveken imádkoztak a hátunknál. Dicsőítés közben egy időre még az is megfordult a fejemben, hogy szívesen csörgőznék majd, ha szükségük van ilyesmire, de ez még biztosan nem aktuális, mert egyszer én is szeretnék egy kicsit belerázódni és átlátni a dolgokat, másodsorban, nem biztos, hogy kell nekik a külső segítség, harmadszor pedig, nem biztos, hogy meg van engedve számunkra az ilyesmi, szóval egyelőre nem hangoztattam sokat ezen ötletemet, de ha úgy adódik, egy kis idő után lehet, hogy beszélek valaki illetékessel erről, ha majd úgy érzem. Addig is élveztem, hogy hangszeres dicsőítésen lehetek, és örültem, hogy majdnem egy órát tartott. Ez után mindenki leült, mi pedig követtük a példájukat, de nem bírtam rájönni, hogy mire várunk, hisz mindenki teljes csendben ült a széken egy mocorgás nélkül, és nem értettem, hogy mért nem történik semmi sem. Egy idő után aztán, amikor a nővér bemondott egy igét a Bibliából, meg még valaki egy próféciát, akkor rájöttem, hogy akkor most csendes ima zajlik, és ha valaki kap valamit, akkor megosztja. Ezt elég szokatlannak találtam, mert nálunk sosem láttam ehhez hasonlót közösségi alkalmon, de szerintem nagyon építő lehetne, hisz nem egyszer elhangzik különböző lelki hétvégéken, hogy prófétálnunk kellene, és használni a Szentléleknek mindenféle ajándékait egymás építésére, itt meg ezt tényleg élik is. Amikor ez a rész véget ért, következett egy nagyjából húsz perces tanítás, amit az a nő tartott, aki a dicsőítést is vezette. Nagyon tetszett ahogy beszélt, és nem tudom hogy csinálta, de abba a húsz percbe belefoglalta a megváltás, a bűn és a közösség témát is, meg még egyebeket, mindezt úgy, hogy a saját tapasztalatain keresztül magyarázta Isten tanítását. Érdekes, és nagyon lelkesítő volt, majd végül megkértek egy papot, aki ott volt, hogy áldjon meg minket, és véget ért az alkalom. Kicsit olyan kurtán furcsának tűnt, de talán csak azért, mert nem tudtam, hogy másfél órát tart és nem kettőt, vagy mert a hirdetéseket, ami szintén elég hosszas volt, az elején mondták el rögtön a köszöntő után. Az emberek még beszélgettek egy keveset egymás között, majd lassan hazaszállingóztak, ahogy mi is. Annak ellenére, hogy a kötött imák az elején eléggé elvették a kedvemet, tetszett az alkalom, és szívesen megyek majd legközelebb is.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése