31. nap - az elköteleződés

Ez a nap nemcsak nagyon érdekes, de nagyon tartalmas is volt, olyan szempontból, hogy rengeteg dolog történt viszonylag rövid idő alatt. Reggel héttől kezdődött a negyven órás szentségimádás, ami vasárnap este tizenegyig tart, és a két időpont között folyamatosan van bent valaki a kápolnában. Ezt pedig előre le kellett szervezni, be kellett osztani, és mivel szombat délelőtt még tanítást is tartott a nővér, és estére is sokan jöttek, elég alaposan elő kellett készíteni mindent, főleg ilyen vendéglátásbeli dolgokat, mint például csészék, cukor és tej kitétele, kávé és tea főzése és hasonlók. Viszont mielőtt a nagy hajtás elkezdődött volna, mise előtt lementem reggelizni, és volt egy nagyon érdekes beszélgetésem a nővérrel. 

Nem tudom, hogy pontosan honnan jött neki, vagy valamelyik lánytól jutott a fülébe, vagy maga érezte meg, nem tudom pontosan, de az biztos, hogy valahogy tudatosította, hogy engem nagyon elkeserített ezzel a tegnapi hírrel, és elvesztett, ha nem is olyan értelemben, hogy most fogom magam, és mégis hazamegyek, de a lelkesedésemet garantáltan megölte vele, hisz eltűnt belőlem a remény, hogy hazamehetek az ünnepekre, normális otthoni környezetben lehetek akár csak egy pár napra is, s ha már a karácsonyt mindenképpen itt is kell töltsem, legalább az új évet köszönthetném a barátaimmal, viszont tegnap tisztán és világosan kiderült, hogy ezt ő egyáltalán nem támogatja, és ha véletlenül össze is szedném rá valami csoda folytán a pénzt, akkor ugyan lehet megengedné, hogy elmenjek, de még abban az esetben sem örülne neki, és egyértelműen azt szeretné, ha itt maradnék egy évre, vagyis leghamarabb 12 hónap múlva szabadulok innen a mai naptól számítva, azaz 2014. szeptember 7-én, és ez az, ami garantált, minden hazatérésre vonatkozó egyéb terv, csupán álmodozás. Egészen tegnap délutánig az látszott rajta, hogy még csak a gondolat is felháborítja, hogy valaki el akarjon menni innen az ünnepre, még ha csak a szilveszterről van is szó, de annak ellenére, hogy a véleményét nem változtatta meg, ma mégis valahogy sokkal nyájasabbnak és kedveskedőbbnek tűnt. Nem tudom, hogy azért-e, mert bűntudata lehet a tegnapi hatalmas fájdalom miatt, amit nekem okozott, ha egyáltalán fel tudja fogni, hogy mit jelenthettek azok a szavai a számomra, vagy akár amiatt, mert mégiscsak megenyült egy kicsit, és talán meg akar érteni, de az a lényeg, hogy amikor reggel még egyszer szóba hozta ezt, akkor mondtam, hogy hát igazából az a bajom, hogy én amikor eljöttem, akkor nem tudtam, hogy mennyit maradok, egy hónapot vagy tovább, de azt álmomban se gondoltam volna, hogy amennyiben egy évet maradok, akkor nem mehetek majd haza az ünnepekre, azon kívül pedig egyáltalán nem úgy pakoltam, hogy én jövő szeptemberben megyek haza. Nem tudtam, hogy mennyi időről van szó, s hoztam néhány melegebb holmit, de semmi konkrétan télrevalót nem, így se csukott cipőm, se csizmám, se vastag harisnyám, se téli kabátom nincs (nem is beszélve a gyógyszeremről, amit a laktózérzékenységem miatt kell szedjek, ha tejterméket akarok fogyasztani, márpedig elég nehéz hetente kétszer úgy böjtölni, ha az ember nem fogyaszthat tejterméket), és hogy tényleg reméltem, hogy ha másért nem is, legalább ezekért elmehetek majd. És amikor ezt befejeztem, akkor úgy tűnt, mintha kezdené megérteni a problémát, ha nem is azt a részét, hogy szeretnék a szeretteimmel is lenni egy kicsit egy év alatt, legalább azt a részét, hogy szükségem van bizonyos dolgokra, amik nincsenek itt, és nem feltétlenül az én hibámból alakult ez így, mert senki se tudhatta, mikor eljövök, hogy mennyi időről van szó, hisz még ezelőtt egy héttel se tudtam volna megmondani. Erre azt mondta, hogy megoldjuk valahogy, hogy idejussanak a cuccaim, és elkezdett gondolkodni. Azt már mondja egy pár napja, hogy októberben megy Magyarországra (mert vannak különböző elintéznivalók az ottani háznál), és Váradra is (mert kell találkozzon az ottani püspökkel), de most felajánlotta, hogy ha eljuttatom oda a gyógyszeremet, akkor el tudja hozni nekem, és ha Damian Stayne megy ősszel Erdélybe, akkor hátha ő a kabátomat is el tudná hozni. Eléggé bizonytalan voltam, mert nem tudtam, hogy először is mennyire járható ez a Damiannel való elhozatása a cuccaimnak, hisz nem biztos, hogy elvállalják, meg hát ők is elég messze vannak tőlünk itt Angliában, azon kívül meg kedves tőle, hogy elhozná a gyógyszereket, de nem tudom, hogy juttatom majd el Váradra, mert az nem okoz gondot, hogy Kolozsvárig elvigye Edina, de utána nem tudom, hogy jut tovább. Amikor ezt mondta, elgondolkodott egy pillanatra, majd megkérdezte, hogy Kolozsvár milyen messze van Váradtól, mert ő Váradra így is úgy is el kell menjen, és szívesen átutazna Kolozsvárra, és tartana egy tanítást a Mécsesben, hisz évekkel ezelőtt már volt ott egyszer, és szívesen elmenne újra, és akkor el tudná hozni nekem a dolgaimat. Azt nem értettem tisztán, hogy ebben akkor a kabát is benne lenne-e, vagy csak a gyógyszer, de mindenképpen meglepett ezzel a hirtelen ötlettel. Kicsit furcsának találtam, hogy egyszeriben ennyire kolozsvárramehetnéke lett, főleg azért, mert a tegnap estig semmiféle ilyen irányú hajlandóságot nem mutatott. Egyértelmű, hogy azért akar menni, hogy elhozza nekem a gyógyszereket, csak arra nem tudok rájönni, hogy a kedvesség és segítőkészség mondatja ezt vele, vagy inkább az van mögötte, hogy még akár ezt is inkább felvállalja, hogy elhozza nekem, amire szükségem van, csak semmiképpen el ne akarjak menni emiatt a tél folyamán. Azon kívül meg szakad meg a szívem, ha arra gondolok, hogy ő Kolozsvárra megy, és a Mécsesben fog tanítást tartani, ott lesz, ahol én szeretnék lenni, abban a városban, ahol otthon érzem magam, és azok között az emberek között, akiket annyira szeretek, én meg itt fagyoskodhatok közben Angliában, és még szilveszterezni se nagyon akar elengedni hozzájuk. Mindenképpen nagyon érdekesnek találtam ezt a váratlan fordulatot, és abban maradtunk végül, hogy rákérdek a Mécsesben, hogy fogadnák-e a nővért, hogy valamelyik szerdán tartson egy tanítást, és aztán még egyeztetünk róla, de addig is nekünk ma volt az elköteleződés, ami miatt elég furcsa érzéseim voltak még mindig.

Mise után kellett siessünk visszafele, mert lassan már kellett érkezzenek az emberek a délelőtti programra. Nekem továbbra is eléggé rossz kedvem volt, és nem igazán tudtam elképzelni ezt az egész napot, hogy hogy is kéne kinézzen, meg az elköteleződés se lelkesített túlságosan, így egyszerűen csak álltam komoran egyik lábamról a másikra, s vártam, hogy mi lesz. Egy idő után elkezdtek érkezni az emberek, és mivel reggeli teázással/kávézással kezdődött a nap, sorra ki kellett szolgálni őket. Ahogy kezdtek egyre többen lenni, a nyüzsgés is egyre nagyobb lett, és éreztem, hogy határozottan jót tesz ez a kis sürgés-forgás, mert valahogy olyan otthonos hangulatom lett tőle, a harmadik-negyedik embernek már mosolyogni is tudtam, és kezdtem élvezni a dolgot, még ha egyelőre csak annyiból is állt a munka, hogy teát meg kávét kellett töltögetni, és sok szeretettel átadni nekik. Mire igazán belejöttem volna, arra sajnos véget ért a dolog, és kezdődött a délelőtti program, így lassan beszállingóztak az emberek a kápolnába.

A közös ima meg a köszöntések után a nővér beszélt egy keveset. Mivel Máriának közeledett valamilyen ünnepnapja, ezért sajnos őt vette elő témának, és egy történetet mesélt el egészen hosszasan és részletesen, ami az egyik könyvében is le van írva egy dél-Amerikai csodáról. Ahogy ez a rész véget ért, megérkezett egy Ray nevű ember, aki hozott gitárt, és dicsőítést vezetett. Nagyon megörültem neki, mert ez végre valami olyasmi volt, ami úgy éreztem, hogy nekem is szól. Amúgy most is megállapítottam, hogy itt mennyire más a korosztályi leosztás, hisz ez a Ray is alapjában véve egy ősz hajú bácsi (aki amúgy egy Gizikére emlékeztető nagyon szép kék, márkás elektroakusztikus gitáron játszott). Teljesen olyan volt az egész, mintha nagytatám fogná magát, és elkezdene gitárral dicsőíteni, ami két okból is lehetetlennek tűnik, először is, mert náluk a hetven körüli emberek nem igazán szoktak gitározni (se nők se férfiak, itt pedig mindkettőt láttam szombaton), másodsorban pedig felénk megbotránkoznak a nyugdíjasok, ha bármi dicsőítésre vagy felszabadultabb tapsolós éneklésre gondolnak, és három év alatt se lehetne nekik elmagyarázni, hogy ez nem az egyház ellen való bűn, hanem egy imaforma.

Ez után ebédszünet következett, ami alatt mi ismét teát és kávét szolgáltunk fel, és továbbra is tetszett a nyüzsgés, majd lassan újra mindenki visszament a terembe. A délutáni rész is dicsőítéssel kezdődött, majd lassan ránk terelődött a szó. A nővér mindenkinek elmondta, hogy milyen lemondásokkal jár a közösségi élet, hogy értsék, hogy mire is fogunk most elköteleződni, hisz az, hogy ezt az évet Jézusnak adjuk a közösségen belül, azt jelenti, hogy egy évre lemondunk a saját időnkről, a saját szabadságunkról és akaratunkról, nem csinálhatjuk akkor és azt, amikor és amit szeretnénk, hanem engedelmesen tesszük azt, amire éppen szükség van, vagy amire a nővér (és általa Jézus) megkér minket, azon kívül pedig mindent megosztunk, de a lemondásokból is mindenkinek része lesz. Ez után következett az a rész, amikor kihívott először engem, aztán Tündét, hogy olvassuk fel az elköteleződés szövegét az Oltáriszentség előtt.

Amikor kimentem, nagyon izgultam, alig bírtam kinyögni az elejét. Utána, ahogy felolvastam, azalatt is végig az az érzésem volt, mintha nem is a saját hangom lenne, amelyik mondja a szavakat. Amikor a végére értem, mondta a nővér, hogy akkor most mind imádkozzanak értem, és hangosan imádkozni kezdett mind a kb. 20-25 ember, aki ott volt akkor a kápolnában. Ahogy befejezték, a nővér felolvasott nekem egy verset a Bibliából, aminek nem mondta meg a helyét, de nagyon megérintett, mert valami olyasmi volt benne, hogy fogadjátok el egymást, ahogy titeket is elfogadnak, és úgy éreztem, hogy ez valóban nekem szól, és nagyon találó is a helyzetre, és mindarra, amit ezzel kapcsolatban gondolok. Ezen kívül három ember is mondta, hogy mind az jött fel bennük hogy béke, úgyhogy lehet, hogy ez arra utal, hogy idővel mégiscsak megbékélek ezekkel a dolgokkal, még ha most még tényleg nagyon utálok is mindent, és azon kívül volt még egy hölgy, aki egy képet látott, ami engem ábrázolt, ahogy kereszt formájában az Úr elé hozom minden szenvedésemet, meg mindazt, ami nem tetszik, és felajánlom neki, ez pedig a magasba emel engem. Igazából mindhárom dolog nagyon elgondolkodtató volt, mert mindenikben volt valami nagyon aktuális és tényleg nekem szóló, és hálás voltam ezekért, mert valahogy azt mutatták, hogy lehet, hogy mégse csináltam épp akkora hülyeséget, és valóban értelme lesz ennek, még ha most nem is látom, hogy hova vezet ez az egész.

Miután Tünde is felolvasta a maga részét, és érte is imádkoztak, mondta a nővér, hogy ilyenkor, amikor a negyven órás szentségimádás van, akkor a közösség tagjai megbeszélést szoktak tartani délután, így most is át fogunk menni egy másik terembe, de mindenki nyugodtan maradhat és folytathatja a szentségimádást. Mi ekkor kivonultunk. A nővérről, Krisztáról, Tomról és Lornáról tudtam eddig, hogy a közösséghez tartoznak, de valójában többen voltunk, hisz a házbelieken kívül kilencen voltak még a nappaliban, miután mindenki bejött. Annak ellenére, hogy fogalmam sem volt, hogy hogy kell ezt a találkozót elképzelni, nagyon jól telt. Mindenféléről beszélgettek, több apró téma is előkerült, amivel külön-külön foglalkoztak. Olyan mesélős, tanácskozós, ötletgyűjtős csoport volt, számomra kicsit azt idézte, amikor a KEL-nél szerveztünk valamit, és előtte többen összedugtuk a fejünket, hogy kitaláljuk és megbeszéljük a részleteket. Jó hangulata volt az egésznek, olyan felszabadult beszélgetés volt, de közben egészen komoly dolgok is elhangzottak időnként. A végén egy imával zártuk, majd szünet következett, ami alatt felváltották a kápolnában levőket, hogy ők is teázhassanak még egyet, majd mindenki visszament egy közös zárásra, ami után a szentségimádás természetesen folytatódott, de a nap szervezett programját zártuk vele. Ezt követően még néhányan maradtak, mások haza, egyesek misére mentek.

Nekem épp volt egy szusszanásnyi időm, majd ebédeltünk, és utána már kellett is készülni az esti részére a dolgoknak, ugyanis a mai nap nem csak a hagyományos negyvenórás szentségimádás volt a közösségi megbeszéléssel, mint minden hónapban, hanem három különleges alkalom is volt szintén ma a rendezvény keretén belül: először is ott volt a mi elköteleződésünk, ezen kívül a pápa mára böjti és imanapot hirdetett meg a szíriai események miatt, és hogy ne legyen háború, azon kívül meg még egy helyi esemény is volt, hisz az egyik itteni férfinél rákot diagnosztizáltak, és este többen is akartak jönni azért, hogy érte és a gyógyulásáért imádkozzanak, így valóban mozgalmas egy nap volt.

Nyolc előtt kicsivel kezdtek érkezni az emberek, és hihetetlenül hamar ismét húsz fölöttire nőtt a létszám a kápolnában. Két idősebb hölgy gitározott (az egyikük már jócskán őszhajú is volt), és egy fiatalabb énekelt nagyon különleges hangon, meg néha csörgőzött is, miután odaadták neki a kápolnában lévőt. A többiek (lassan már szintén nyugdíjas korhatár körüli emberek, de voltak néhányan fiatalabbak is) pedig hihetetlen tűzzel és lelkesedéssel énekeltek, dicsőítettek és imádkoztak. Elmondhatatlanul jó hangulata volt az egésznek, és annyira felszabadultam én is, hogy olyan érzésem volt, mintha otthon lennénk egy közösségi alkalmon, vasárnap esti dicsőítésen vagy akár egy kurzuson a teamben. Nem csak az volt jó, hogy valóban olyan volt a dicsőítés, mint amilyen akár otthon is lehetett volna, hanem az is nagyon tetszett, hogy látszott az embereken, hogy valóban jelen vannak ők is ebben, és ilyen örömmel élik meg a hitüket. Az ima is egyből beindult két dal között, nem kellett külön biztatni őket, ahogy véget ért az ének, egyszerűen folytatták magukban az imát (ez az szerintem, ami nálunk még nem működik annyira jól, ott sokszor csak passzívan várják az emberek, hogy mi következik, itt viszont szinte szünet sem volt, mármint ha nem énekeltek, akkor mindig imádkoztak), akár halkan, akár hangosan, és nagyon sokszor nyelveken is. Ez az egy mondjuk, amivel kapcsolatban nem vagyok meggyőződve, hogy jól csinálják, mert nagyon fontosnak tartom a nyelvimát, de látom, hogy sok emberre nagyon negatív hatással van, mert többen is megbotránkoznak, ha hallják őket, hogy hangosan elkezdenek hablatyolni, márpedig számukra ez annyira természetes, hogy fel se tűnik, hogy olyanok is vannak a közelben, akik azt se tudják, mi ez, és ez így komoly problémákhoz vezethet (és itt most nem csak Andrásra gondolok, akiről már hetek óta tudjuk, hogy nagyon rossz szemmel nézi az ilyet, de mások is voltak, akiket legalább annyira sokkolt a dolog, márpedig sem ők sem a nővér nincs soha tekintettel erre a szempontra, amit szerintem nem lenne szabad figyelmen kívül hagyni). Ezt a dolgot leszámítva az esti program nagyon tetszett, és nagyon feltöltött a dicsőítés, viszont mivel semmi jó nem szokott túl sokáig tartani, egy olyan másfél-két óra után egyből fellépett bennük a rózsafüzérhiány, és ragaszkodtak hozzá, hogy több rendben is elmondják. Az első annyira hirtelen ért, hogy azt még én is kénytelen voltam végigmondani velük, de a másodikat már nem vártam meg, és felmentem a szobába lefeküdni annál is inkább, mert már késő volt, és másnap reggel hétre be voltam osztva a szentségimádásra, hogy leváltsam a nővért.