A korábbi időszak folytonos esőzései és az utolsó napok fagyoskodásai után hatalmas meglepetés volt, hogy derült égre ébredhettem.
Egész délelőtt sütött a nap, így miután megtartottuk Tündével a személyes imaidőnket (hisz este mentünk misére az imacsoport előtt), kimentünk egyet tollasozni a kertbe, amire az időjárás miatt elég rég nem volt lehetőség, és nagyon jól esett egyet játszani, annál is inkább, hogy közben a nap is kisütött. Egy olyan órát játszhattunk, majd faltunk valamit. Mivel továbbra is nagyon szép idő volt, úgy döntöttem, hogy felülírom a mára tervezett programomat, és nem a szobában fogok tevékenykedni, hanem kiülök egyet olvasni a kertbe. Annak ellenére, hogy a német regényt, amit elkezdtem idefele, még nem fejeztem be, nem azt olvastam, hanem nekifogtam egy evangelizációról szóló könyvnek, ami nagyon aktuális jelenleg, ugyanis Tündével mindketten azt érezzük, hogy Andrásnak nagy szüksége van nem csak imákra, hanem evangelizációra is, hisz egyértelműen látszik, hogy még nem jutott el egy Jézussal való személyes találkozásra, és bár semmit sem erőltetünk, mindketten úgy érezzük, hogy lassan akár ilyen témákról is lehetne beszélgetni, de mindketten eléggé bizonytalanok vagyunk, mert se tolakodóak nem szeretnénk lenni, se másegyébbel épp ellenkező hatást kiváltani, ezért úgy döntöttünk, hogy imádkozunk még, de közben fel is frissítjük ilyen jellegű ismereteinket, tapasztalatainkat.
A kert amúgy most is gyönyörű volt, és mivel az esőzés után maradt víz még nem száradt fel mindenhol, néhány szép fényképet is tudtam készíteni.
Amíg olvastam hátul, most is előkerült a vörösbegy, és még két mókus is odajött a szomszéd fára. Nagyon aranyosak voltak, és őket is megörökítettem.
Ebéd után kicsit fent voltam a szobában, közben nagyon hamar beborult és esni kezdett. Úgy tűnik, hogy nem tartott túl sokáig a szép idő. Este együtt mentünk misére, és aztán a karizmatikus csoportba. Ez most sokkal jobban telt, mint a múltkor, mert mostmár tudtam, hogy nagyjából mire számíthatok, és nem lepődtem meg annyira a kötött imákon (hanem egyszerűen úgy kezeltem őket, mint kötelező rosszat, ami a sok jó mellé jár), ezen kívül pedig a dicsőítésben is sokkal szabadabb tudtam lenni, ami nagyon jól esett.. A tanítás eléggé furcsa volt a számomra, igazából inkább valamilyen tanúságtételszerűség akart lenni, de legalább húsz percig egyáltalán nem láttam, hogy hol van bármi köze is Istenhez az egésznek, de a végén arra kanyarította a hölgy a dolgot, hogy mennyire fontos a rendszeres gyónás (a kettő közötti összefüggés nem volt teljesen logikus, de legalább eljutott valahova). Ez annyira nem mondott sokat, viszont ettől függetlenül az alkalom önmagában, meg főleg a dicsőítés nagyon tetszett, és tényleg feltöltött.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése